Új barbárokra várva

„Kis könyvet forgatok a kezemben, nemrég rendeltem az interneten, járvány idején leginkább így illik könyvhöz jutni. Halász Gábor írta, Magyar századvég a címe, 1945 elején jelent meg. A szerző, a jeles esszéíró, irodalomtörténész néhány héttel később – Sárközi Györggyel és Szerb Antallal együtt – a balfi munkatáborban halt meg. A kötet mindössze néhány oldal, a képmelléklete talán még terjedelmesebb is, mint a szöveg.

Ebből az esszéből csodásan feltárul a századforduló, jelesül a XIX. és a XX. század szellemi határvidéke. Halász Gábor szerencsére nem untat minket lexikális részletekkel, egyből a mélyre hatol, nem jellemezni, hanem megérteni akarja az ábrázolt korszakot. Sorra lajstromozza a századforduló művészeti, közéleti, erkölcsi törekvéseit, és megállapítja, hogy a polgárság elorozta a vezetést az arisztokráciától. »Mindenki szervezkedik« – ez jellemzi a közéletet, »senki nem önálló, mindenki függvénye más valakinek«, és a tekintélyt, amelyet az arisztokrácia nyilván öntudatlanul is sugárzott magából, a polgár a pozíciójával teremti meg.

A századfordulón – Halász szerint – minden a kényelmet szolgálja. A lakóházaktól a belső terekig ez a fő cél, dívnak az ipari kiállítások, a technikai újdonságokat is a komfortérzet szolgálatába állítják. »A kényelemszeretet lelki megnyilvánulása egy bizonyos lelki elereszkedés, közvetlenség« – írja Halász, és hozzáteszi: az arisztokratákkal ellentétben a polgár a formaságokat nem igazán becsüli. Az újságok hatalma, befolyása egyre növekszik, a színházakban, a művészeti életben felfedezik a nőt, »fürkészik érzelmi és ösztönéletének problémáit, titkait«.”