Az örök élet tudatában újjászületett, megelégedett emberek lehetünk

„A húsvéthoz különböző népszokások, hagyományok kapcsolódnak, de néha úgy tűnik, mintha elfelejtenénk, mi ennek az ünnepnek a valódi jelentése.

Fontos tudni, hogy minden húsvéti népszokásnak van keresztény gyökere, nem véletlen, hogy ezek kialakultak. Lehet, hogy mi már ezeket gépiesen alkalmazzuk, és nem mindnek ismerjük a gyökerét, azt, hogy ezek a szokások a keresztény egyházi év egyes alkalmaihoz kapcsolódtak. Fontos, hogy ne engedjük, hogy ezek a szokások elszakadjanak a keresztény gyökerüktől és önálló életet kezdjenek élni, ami mögött már nincs ott az evangéliumi lényeg – ez az egyház felelőssége. Mindent, amit az egyház tesz és létrehoz, csak azért teheti meg, hogy a lényeget szolgálja, ez pedig a húsvéti örömhír, miszerint Isten nem engedi, hogy aláhulljon az életünk egyéni, egyházi, közösségi, társadalmi értelemben és világméretekben sem, hiszen „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). Ez a földi élet egyszer letelik, életünk része a halál, de a halál – ahogy ezt egy nagy evangélikus-teológus mondta – az élet kiteljesedésének a kezdete, ha hitben járunk. A meghalás sohasem egyszerű, csak alázattal lehet beszélni róla, de aki hitben jár, az a haláltól nem fél. A meghalástól bizony félünk, de hisszük, hogy Isten az utolsó percig velünk lesz, és nem hagy el minket. Sose feledjük, hogy a halál nem más, mint az Úrhoz való megérkezés.

Mit gondol, eljuttatható-e az evangélium, a húsvéti örömhír az egyháztól, Istentől elszakadt emberekhez?

Egy szekularizációs folyamat időszakában élünk, de én hiszem, és biztos vagyok benne, hogy lesz egyszer egy visszafordulás, egy ébredés, egy megújulás. Én magam is küzdök egyházvezetőként és lelkészként is ezzel a problémával, vagyis hogy miként lehet a ma emberét megszólítani az evangéliummal, az egyház üzenetével. Azokat, akik szinte már teljesen, gyökereikben elszakadtak ettől a narratívától, ettől a kultúrától. Vagy nem kaptak olyan nevelést, vagy sokféle törés volt az életükben, és már a második-harmadik generációhoz tartoznak, akik teljesen elszakadtak az egyháztól, és nem jelent nekik semmit. Két lehetőség van. Egyrészt próbáljuk meg lefordítani az egyház üzenetét a ma emberének nyelvére. Ha nem értenek bennünket, ha nem tudunk olyan alkalmakat szervezni, és úgy elmondani a gondolatainkat, akkor egyszerűen nem jut el hozzájuk az üzenet. De az igazi titok abban rejlik, hogy tudunk-e az egyháztól elszakadt emberrel először másról beszélni, és nem az evangéliumról. Lehet, hogy hosszú ideig csak nekem kell hallgatni. De kialakul egy olyan bizalmi viszony, amiben a másik egyszer csak befogadó lesz, és akkor meghallja már azt is, amit én akarok mondani, és amiben tapintatosan adagolva ott van az evangélium.

Ennek a bizalmi viszonynak a kialakítása csak egyéni beszélgetések útján lehetséges vagy az egyház is szerepet kap benne?

Szerintem az egyház türelmetlen. Azonnal, sokszor gyomortaposó módon próbálja megértetni az emberekkel az evangéliumot. Ehhez bizalmi viszony kell, és egy adott ponton eljön az idő, az Istentől rendelt idő, amikor én is beszélhetek, tapintattal. Másrészt az egyháznak az is feladata, hogy a keresztény kultúrát átörökítse, továbbadja. Tudomásul kell venni, hogy a keresztény hitet nem lehet másként továbbadni, csak az egyház nyelvén, a Biblia nyelvén. Nekünk az is feladatunk, hogy a következő generációk megtanulják az egyház nyelvét, amin a hittitkok továbbadhatók. És még valami: nagyon szeressük ezt a csodálatos keresztény kultúrát, ami a miénk, és soha ne mások ellenében határozzuk meg magunkat. Soha ne felejtsük el, hogy az a szabadság, amiben vagyunk, és amivel sokszor visszaélünk, csak ezen a keresztény, krisztusi talajon jöhetett létre.

Mit tanácsol azoknak, akik vagy a rendhagyó ünneplés vagy más, lelki vagy fizikai okokból nem tudnak kellően »megérkezni a húsvéthoz«? Tudunk-e ezekben a zavaros időkben a keresztre koncentrálni?

Az Istennek biztosan célja van azzal, hogy egy éve a korlátozottságban kell elcsendesednünk, szűkebb körben élni, magunkba nézni. Isten arra késztet minket, hogy elgondolkodjunk az életünkön és belegondoljunk abba, hogy milyen kicsiny és törékeny az ember, és mégis milyen naggyá tette őt az Isten az ő szeretete által. Ez indítson minket alázatra és hálaadásra, tekintsük ezt a próbatételt is egy kegyelmi időnek. Most nem tudunk annyit »pörögni«, fontoskodni. A ma embere egyenesen retteg a csöndtől, mert szembe kell néznie életének sokszor gyarló, hiábavaló voltával. Kérdés, hogy a mostani életmódunk meddig folytatható. Nem a világ összes nyomorúságát kéri rajtunk számon az Isten, nem a világ összes emberét, hanem azokat, akiket ránk bízott: a házastársamat, a gyermekeimet, az unokáimat, a szüleimet, a munkatársaimat. Ugyanakkor az idei húsvéton könyörögni fogok a megoldásért, a nyitás lehetőségéért, azokért, akik egy esztendeje egzisztenciálisan is nehéz helyzetben vannak. Hiszem, hogy az Úr ad megoldást, és nemcsak a régi életünket adja vissza nekünk mielőbb, hanem Általa megújultan, örömmel és hálával készülhetünk a várva várt nyitásra.”