Sohasem késő elmagyarázni, hogy mi a tétje az egyetemi autonómiának

„Bontsuk ki egy kicsit az „infosztrájk” elnevezést! Mitől info-, és mitől (nem) sztrájk?

Az információs sztrájkot bár könnyű összekeverni a Munka törvénykönyvében található sztrájkkal – ami munkabeszüntetést jelent –, ez esetben azonban sokkal inkább az »információn«, az informáláson van a hangsúly. Az infosztrájk szervezője azt állítja, hogy a hallgatókkal közösen végzendő munkafolyamatban – az egyetemi oktatásban – az információt változtatja meg, és arra a célra koncentrál, amit ilyenkor a hallgatókkal kollektíven meghatároznak, nem pedig arra, ami a munka szokásos menetéből következne. Az infosztrájk azért nem munkabeszüntetés, mert csak részben csinál mást az oktató (és a hallgató), mint amit egyébként szokott csinálni a munkája során. A kommunikáción van tehát a hangsúly, amelyet egyébként is végzünk, csak itt célzottan, egy cél érdekében és kollektíven történik. Annyiban hasonlít a sztrájkra, hogy ez is egy kollektív tevékenység.

Nagyon széles skálán helyezhetők el az ellenállás fokozatai az egyes, modellváltásban érintett intézmények esetében. Ön miben látja ennek az okát?

Azt, hogy milyen a potenciálja egy tiltakozásnak, az olyan nem szisztematikus – vagy ha úgy tetszik, véletlenszerű – elemeken is múlik, mint hogy az adott helyen, az adott közösségben milyen hangadók, véleményformálók vannak, vagy hogy milyen állapotban van a hallgatói érdekvédelem. Ki éppen a dékán, ki a rektor, van-e olyan professzor, aki veszi a bátorságot és megszólal? (Lásd Szegeden Szajbély professzor szerepét.) Vannak-e olyan személyek, akik felvállalják, hogy áttörik a hallgatás falát? Az, hogy egy helyi közösségben milyen rezisztens potenciál van, a helyi közösség állapotától is függ.

Hogy a szegedi vagy a pécsi egyetem jobb állapotban van ilyen szempontból, mint a debreceni, az egy hosszú folyamatnak az eredménye: a debreceni politikai közeg a hosszú évek alatt beszivárgott az egyetem életébe, a politika beleszólt a dékánválasztásokba, elültette a félelem légkörét az egyetem falain belül, a kollégák kevésbé mernek fellépni. Néhány évvel ezelőttről ismerős történet lehet a putyini kitüntetéssel kapcsolatos tiltakozás – néhány tanszék aláírta a petíciót, utána mindenféle üzenetek jöttek felülről, hogy milyen kollektív büntetéssel számolhatnak bizonyos karok.

Hogyan lehet aktivizálni azokat az érintett hallgatókat, akik nem érzik át a helyzet súlyát?

Ez ugyanolyan nehéz, mint azt a néhány millió állampolgárt meggyőzni arról, hogy a politika fontos a saját élete szempontjából, akik korábban soha nem mentek el szavazni.

Nagyon nehéz meggyőzni azokat, akik a saját életük szélesebb társadalmi keretei iránt nem érdeklődnek. Valóban az a paradoxon áll fenn, hogy olyan hallgatói közösséget kellene egy közös ügy felé fordítani és valódi közösséggé formálni, amely nincs hozzászoktatva ehhez a közoktatásban eltöltött évek óta. Ahhoz van hozzászoktatva, hogy passzívan hallgatnia kell, meg kell szereznie a tanulóévei végén a papírt, és akkor minden rendben van”.