„Magyarország jelenleg az egyik epicentruma annak, ami az egész európai műemlékekkel és régi dolgokkal foglalkozó gondolkodásban történik. Ennek kiváltója pedig az, hogy a politikai döntéshozás előre szaladt, és évtizedes szakmai hagyományokat hágott át azzal kapcsolatban, hogy mit lehet és mit nem lehet tenni az építészetben. Csak hogy világos legyen: Magyarország a vári rekonstrukciókkal kapcsolatban olyan országokkal halad fej fej mellett, mint Németország, ahol Berlinben részleges, de részletekbe menő rekonstrukcióját hajtották végre a királyi palotának, amelynek a helyén éppenséggel egy kiemelkedő modern épület állt korábban, vagy mint Szlovákia, ahol a pozsonyi vár kertje historizáló stílusban lett megtervezve úgy, ahogyan az korábban sohasem létezett.
De másik német példakánt említhetnénk Drezda belvárosának visszaépítéseit vagy Lengyelországból Varsó egyes negyedeinek teljes rekonstrukcióját. Hovatovább a korábban örökségeivel rendkívül kísérletező módon bánó francia állam is elvetette annak a lehetőségét, hogy a Notre-Dame leégett tetőszerkezete kortárs beavatkozás kereteiben újuljon meg. A Notre-Dame új teteje régi lesz. Vannak természetesen reprezentációs értelemben vett különbségek az európai nemzetek örökségkezelésében, hiszen mást kommunikál a magyar állam és mást a német az okokról, de a végeredmény ugyanaz. Az egyszer létezett, majd megsemmisült épületek visszaépítése jelenkorunk egyik jellemzője: úgynevezett korszellem.”