Így jártunk: Putyin nem küld karácsonyi üdvözletet a barátságtalan országoknak
Kivételek azért lesznek, és az ukránoknak is gratulál az orosz elnök!
A Horthy-, a Kádár-, s a mai rendszer indulásáról és „továbbfejlődéséről”.
Mielőtt bármibe is belekezdenénk, célszerű feltenni azt a kérdést, hogy a mai időkben (covid idején) egyáltalán mi szükség van egymástól nagyon eltérő rendszerek összehasonlítására, netalán közöttük felszínes analógiák felállítására? Miért is nem foglalkozik a szerző – kérdezhetné valaki – csak a mai korral, azon belül is a politikai helyzettel, azon belül pedig a vírusválsággal. Elvégre mégis csak ez a ma a sorsdöntő kérdés.
Valóban kell indoklás, s nem is csak a most következő írásommal kapcsolatban. Hanem azzal a szemléletmóddal kapcsolatban, amelyet általában alkalmazok. Merthogy valóban az a „szokásom”, hogy összehasonlítok korokat és ebből igyekszem következtetéseket levonni. Megtehetném persze, hogy csak a mai korról beszélek. És meg is teszem, nem is kevésszer. De tény, hogy izgatnak a folytonosságok.
Ezeket a hasonlóságokat pedig nagyon is célszerű megmutatni.
De van még egy okom egy ilyenfajta „összehasonlító” szemléletre. Ez pedig az, hogy azt vettem észre, hogy az elmúlt években fokról fokra csökken az olyan kísérletek száma, amelyek a mai Magyarország vizsgálatában tágabb nézőpontot követnek. A politikai közélet permanens kampányai megteszik hatásukat a politikáról való gondolkodásra: a politikai gondolkodás főáramai is a napi fejleményekhez kapcsolódnak. Amikor még nem volt covid, akkor még csak a kormány-ellenzék napi küzdelmekhez; amióta van covid, az óta a kormány-ellenzék küzdelemhez – megspékelve a kormány-ellenzék „vírusküzdelmével”. És szinte a napi küzdelmek leírásában ki is merül a politikáról szóló elemzés is. Ami szerintem nem szerencsés.
*
Ezért is próbálok ezúttal egy újabb dimenziót behozni a gondolkodásunkba, s ez a 20. századi magyar politikai rendszerek egy zavarba ejtő hasonlósága:
Nézzük csak meg a Horthy-korszak indulását! A kormányzóválasztásról szóló törvényben, 1920-ban, a következőt olvashatjuk: „A nemzetgyűlés addig, amíg az államfői hatalom gyakorlásának mikéntjét véglegesen rendezi és ennek alapján az államfő tisztét tényleg átveszi, az államfői teendők ideiglenes ellátására a magyar állampolgárok közül titkos szavazással kormányzót választ."
Aztán olvassuk el az 1989-ben elfogadott, a rendszerváltásnak irányt szabó Alkotmány preambulumát: „A többpártrendszert, a parlamenti demokráciát és a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállamba való békés politikai átmenet elősegítése érdekében az Országgyűlés − hazánk új Alkotmányának elfogadásáig − Magyarország Alkotmányának szövegét a következők szerint állapítja meg”.
S végül e kettőhöz kapcsoljuk hozzá a hazai kommunista, majd szocialista rendszer létrejöttét megalapozó megállapodást a szovjet csapatok „ideiglenes” hazánkban állomásozásáról.
Erre mondtam feljebb, hogy zavarba ejtő hasonlóságok.
Magyarország három különböző ideológiai alapon álló rendszerének indulásakor a „tervezők” – számunkra most mindegy, hogy kényszerből vagy más okból – ideiglenes intézményesítést vezetnek be. Egyszerűbb dolgunk van a katonai „ideiglenességgel”, már csak azért is, mert itt nem találkozunk olyan fajta alkotmányos” ideiglenességgel, mint a Horthy-rendszer és az 1990-es demokrácia indulásakor. A Rákosi- és a Kádár-rendszer egyszerűen csak „belesimult” az ideiglenességbe, és nem tudott mit tenni ellene. Hasonló volt a helyzet a Horthy-rendszerrel, amelynek ugyancsak nem volt esélye a kormányzó jogkör átmeneti alkalmazásának megszüntetésére. Mindkettő megmaradt végig induláskori „ideiglenességében”.
Más a helyzet az 1990-ben létrejött demokráciával,
*
Az elmúlt harminc évnek, nem azt mondom, hogy a legfontosabb, de mindenesetre súlyosnak súlyos kérdése, hogy az 1989-es Alkotmány preambulumával mi történik. Hiszen – mint láttuk – az is ideiglenesnek tekinti magát, s elég komoly feladatot ró a politikai elitre. Ugyanakkor azt is világosan látnunk kell, hogy a politikai elitet e feladatának teljesítésében a leginkább a hatályos törvények kötötték. Hiszen alkotmányozni csak kétharmaddal lehet; ilyen felhatalmazása pedig az elmúlt harminc évben csak két kormánynak volt: a baloldali-liberális többségnek 1994 és a Fidesz-többségnek 2010 után.
A baloldali-liberális többség nem élt ezzel a felhatalmazással, amikor megtehette volna; a jobboldali többség viszont a legelső adandó alkalommal, tehát az első kétharmados többségi korszak elején, 2011-ben alkotmányozott.
Szólnak érvek mind a mellett, hogy 1994 után nem született meg a végleges alkotmány; s a mellett is, hogy 2010 után megszületett. Az alkotmányozás elmaradására 1994 után akár három indokot is mondhatunk. Az első, hogy a koalíciós partnerek nem értettek egyet., hogy milyen módon alkotmányozzanak. A második, hogy ha egyet is értettek volna, nem akartak csak saját maguk, az ellenzék teljes kihagyásával alkotmányozni. A harmadik: az alkotmányos ideiglenesség, egy erős és őrszerepet ellátó Alkotmánybírósággal voltaképpen nem húsbavágó hiány, azaz a status quo fennmaradását hosszú időn keresztül biztosítani lehet az alkotmány sérelme nélkül.
Ezzel szemben a jobboldal 2011-es alkotmányozása egyetlen érven nyugodott, s ez a '89-es preambulum előírása.
Hogy tehát az országnak végleges alkotmányra van szüksége.
Ebben a megközelítésben azonban nem számított, hogy esetleg a véglegesnek szánt alkotmány nem mindenki számára lesz elfogadható, éspedig annak a jobboldali értékvilágot tükröző tartalma és szellemisége miatt. Itt tehát a többségi elvet alkalmazták: a jobboldalnak megvan a többsége, ergo jogosult (sőt kötelessége is) az ideiglenes alkotmány hatályon kívül helyezése és a végleges alkotmány hatályba léptetése.
*
Nyilvánvaló, hogy ez a 2011-es aktus az óta is alapvető viták tárgya a kormányzat és ellenzéke között. A kormány szemében lépése szükségszerű volt, s ettől a kormányzó jobboldal egy végleges demokratikus berendezkedést remél. A bal- és a liberális oldal viszont nem ismeri el magáénak az új alkotmányt, ergo vele szemben azt ígéri, hogy ha hatalomra kerül 2022-ben, akkor bármi áron, de megváltoztatja. És akkor egy új problémával találkozunk szembe. Ami azért mégsem teljesen új. Nevezzük így: új ideiglenesség. Fennáll a lehetősége annak, hogy ha változik a nagypolitikai felállás, és a ma egymással szoros összefogásban lévő hat ellenzéki párt kerül kormányra, az ő véglegesnek szánt alkotmányuk kerül bevezetésre, amely azonban a jobboldal számára épp úgy nem lesz elfogadható, mint a bal- és a liberális oldal számára a 2011-es Alaptörvény.
Hová akarok tehát eljutni?
Oda, hogy a magyar politikai rendszerek sorában 2011-ben jött létre egy „rendszeren belüli” olyan változás lehetősége, amelynek célja a rendszerindító ideiglenesség felszámolása. Horthy kormányzóságának „ideiglenességét” a Horthy-korszakban nem sikerült orvosolni; arra meg esély nem volt, hogy az ideiglenesen hazánk területén állomásozó szovjet csapatok a Kádár-rendszer idején kivonuljanak. Az ideiglenes '89-es alkotmányt azonban sikerült módosítani.
Végleges lett-e ez által a rendszer? Mondhatjuk-e azt, hogy az alapkeret van annyira masszív és stabil, hogy a releváns politikai táborok ezt egyaránt elismerjék végleges keretnek?
Ezekre a kérdésekre nyilvánvalóan nem adhatunk igenlő választ. Ha pedig válaszunk nem igenlő, akkor fel kell vetnünk egy további kérdést is: mi a jobb egy ország számára: ha ideiglenes viszonyok vannak, s azokat többé-kevésbé mindenki megszokja és élhetőnek tartja; vagy ha „véglegesítődnek” a viszonyok, de ezt a változást csak azok élik meg előrelépésként, akik a változás fő aktorai, velük szemben viszont mindenki más nem így gondolja?
Melyik a jobb opció? Ha egyáltalán van itt jó opció?
Végső következtetésként arra juthatunk, hogy bár „zavarba ejtő” a 20. századi magyar politika ismétlődése, de nem kevésbé ejthet bennünket zavarba a korrekciós politika is. Az elmúlt évek tapasztalata alapján az látszik a legvalószínűbbnek, hogy
s ha hatalomra jutnak, ugyanígy tesznek velük az akkor ellenzékbe kerülők. Ha meg is szakadt az ideiglenességekre épülő hosszú történelmi trend, de mintha a helyén újabb ideiglenességek körvonalazódnának.