„Milyen a közönségük?
Az emberek többsége azért jön el minket meghallgatni, mert a szövegekben ráismernek a saját történeteikre, érzéseikre, örömükre, bánatukra. A közönségünk is változik. Azok, akik húsz éve csatlakoztak a zenekarhoz, ma jórészt családos emberek. Kimaradnak évek, amíg kicsik a gyerekek, nehézségeik vannak, aztán egyszer csak megjelennek újra, nyakukban a gyerkőcökkel.
A zenekar jóval ismertebb, mint húsz évvel ezelőtt. Olyan emberek is hallottak rólunk, akik korábban nem. Lehet, hogy a Nélküledet ismeri, de eljön egy koncertre, és itt ragad. Ebben a nagy mozgásban, körforgásban, ami van körülöttünk, a zenekar az állandó. És ez így van rendjén.
Volt időszak, amikor egyáltalán nem lehetett hallani a számaikat a rádióban. Bár most sem sűrűn.
Nem is leszünk már gyakrabban, az az érzésem. Nincs is olyan rádió, amelyik hasonló zenét játszik. Jól van ez így, ahogy van. Amíg koncertezni tudunk, nincs baj. Világéletünkben ezt csináltuk. A közönségünket így sokkal jobban meg tudtuk tartani. Azok az emberek, akik a koncertekre jártak, nem fognak elfordulni tőlünk azért, mert járvány van és nem találkozhatnak a zenekarral, vagy azért, mert nem játszanak minket a rádiók. Ezek az emberek azonnal jönni fognak, amint lehetőség van rá.
Hogy telik a koncertek nélküli világ? Van lehetőség kikapcsolódásra?
Próbálunk, amikor tudunk. Most azt sem lehet. Mi is átestünk a betegségen néhányan, és szerencsésen megúsztuk. Próbáltunk, felvettünk egy-két dalt, de nem éri annyi inger az embert, amennyit szeretnénk. Mi is nehezen viseljük már. Lassan nem a kikapcsolódás a kérdés, hanem az lesz a természetes, hogy nem dolgozunk.
Nekem az a szerencsém, hogy van lehetőségem a kertünkben sok időt tölteni. A Balaton-felvidéken pedig van egy szőlő egy kis présházzal, ami édesapám után maradt ránk. Oda járok le. Szeretem a Balaton közelségét és azt, hogy az erdő közepén lehetek. Nagyon élvezetes, amikor az ember nem csinál mást, csak fűt, hogy ne fagyjon meg, és főz, hogy ne haljon éhen.”