Így hekkelnek választást a 21. században

Vasárnap adtunk hírt az elmúlt időszak talán legfontosabb írásáról: a Time magazin egy lelkes riportja pontról pontra leírta, miként hekkelte meg progresszív aktivisták kicsiny csoportja az USA tavaly novemberi elnökválasztási kampányát. Ez az olvasmány kötelező, aki jóban van az angollal, olvassa mindjárt eredetiben, aki pedig csakis tisztességes kontinentális nyelveket beszél, annak összefoglaltuk magyarul.

A Time , amely olyannyira rajta tartja mutatóujját a történelem ütőerén, hogy Hitlert, Nyikita Hruscsovot és Jurij Andropovot egyszer, Sztálint, Gorbacsovot, Richard Nixont és Teng Hsziao-pinget kétszer választotta az év emberévé, most akkorát oknyomozott a tavalyi elnökválasztás homályzónájának kétségtelenül igen kurrens ügyében, hogy a fal adta a másikat. A szándék persze nem ez volt, de az eredmény ettől még elvitathatatlan: Molly Ballnak és a TIME-nak köszönhetően már ismerjük a választások meghekkelésének harmadik generációját, így

Nehéz szókapcsolat a „választási csalás”. Főleg akkor nagyon nehéz, ha az amerikai jobboldali sajtó legszakmaiatlanabb és legpropagandisztikusabb csücskeiből, illetve Rudy Giuliani Trump-ügyvéd sokat látott szájából ömlik hónapokon keresztül, és ráhúzzák mindenre, amit csak érnek. Veszített a súlyából a „választási csalás” fogalma, amióta mindenki dobálózik vele, és mivel a magyar sajtónak a világválasztó óceán másik feléről nyilván senki nem küldött hitelesített szavazóurnákat, jogi kötőerővel innen nem is lehet megmondani, megtörtént-e vagy sem. Nem tudjuk innen megmondani, hogy mi igaz vagy nem igaz Joe Biden állítólagos halott szavazóiból, a kukákban és szavazóköri raktárak sarkaiban megtalált, előbbi esetben republikánus, utóbbi esetben demokrata szavazólapokat tartalmazó zsákokból, a levélszavazatok postaládából történő kilopkodásából. Az ember gyanakvó fia végső soron annyit tehet, hogy végignéz a rendelkezésre álló adatokon, elolvassa a bíróságok sebtiben hozott döntéseit; majd belátja, hogy egy szűk Biden-győzelem a magas kisebbségi részvételi arány és az elővárosi szavazók növekvő Trump-utálata mellett hihető eredmény – és azzal tér nyugovóra, hogy ha a választás eredménye nem is feltétlenül, száz százalékig patyolattiszta, de legalább reális, majd másnap foglalkozik a csapból is folyó Amerika helyett inkább fontos dolgokkal.

Nos, ez az a józan paraszti rosta, amin ez a fajta harmadik generációs választáshekkelés már simán átcsúszik.

Az első generációs csalást még az is érti, aki életében nem voksolt soha. A legprimitívebb választási csalások fizikai beavatkozást igényelnek: a csalni vágyó aktor elintézi, hogy a számára fontos választópolgárok akár egynél többször is az urnához járulhassanak (így csalták el a kommunisták az 1947-es kékcédulás választásokat), neki nem tetsző szavazólapokat semmisít meg és újakat fabrikál,

Az első generációs csalás különös ismertetőjegye az, hogy a választás eredménye jellemzően ordítóan irreális, adott esetben épp a fordítottja a valósnak. Semmilyen fokon nem volt összhangban az 1947-es magyar közhangulattal az, hogy a kommunisták nyerjenek – és hogy egy frissebb példát említsünk, valami ilyesmi történhetett tavaly Belaruszban is, ahol a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem kizárt, hogy Aljakszandr Lukasenka győzött a választásokon, de hogy az elnök 80 százalékos többségét nem a voksok összeszámlálásával állították elő, az egészen bizonyos.

A második generációs csalás is logikus, letisztult konstrukció, melynek középpontjában a jogászkodás áll: a csalni vágyó, jellemzően hatalomban lévő aktor a választások előtt nem sokkal olyan választási rendszert hegeszt össze magának, amiben csak ő nyerhet, esetleg személyre szabott jogszabályokkal teszi illegálissá azt, hogy esélyes ellenlábasa egyáltalán elinduljon, furcsa alakú választókerületeket rajzol, vagy nemes egyszerűséggel betiltja az összes olyan pártot, ami nem őt támogatja.

a 20. század kommunista diktatúrái, a konkrét ellenzékiekre kitalált jogszabályok modern kori tárháza pedig most Fekete-Afrika. (Ennek a legszebb példája a zambiai alkotmány legendás, 1990-es módosítása, amely előírja, hogy csak az lehet elnökjelölt, akinek mindkét szülője Zambiában született. S mit ad Isten, épp ebben az évben cserélték volna le a választók Frederick Chiluba elnököt Kenneth Kaundára, akinek édesapja Malawi területén született. Fontos persze megjegyezni, hogy Zambia és Malawi akkoriban alig 26 éve voltak független államok, azelőtt pedig Rodézia és Nyaszaföld néven egy és ugyanazon ország voltak, így Kaunda apja pont ugyanabban az országban született, mint minden felnőtt zambiai.) No, de lényeg a lényeg, a második generációs választási csalásnak is van különös ismertetőjegye: a végeredmény ugyan valóban a szavazatok összeszámlálásával áll elő, de az országban mindenki tudja, hogy hiányzik róla valami – a kommunista Magyarországon a Hazafias Népfronton kívül mindenki, Oroszországban például Alekszej Navalnij, az ifjú Zambiában meg Kenneth Kaunda.

És itt érkezünk meg a hipermodern, szofisztikált, harmadik generációs választáshekkelésekhez, amit átütő sikerrel tesztvezettek az Egyesült Államokban a 2020-as elnökválasztáson.

Zsenialitása abban rejlik, hogy nem kelt feltűnést és nem él retró diktatúrák olcsó és látványos eszközeivel. Két egyszerű lépést kell csak tennie az aktornak:

majd meg kell győznie a Demokratikus Igazságról mindazokat, aki a 21. századi politika és nyilvánosság infrastruktúráját üzemeltetik. Amint bezsákolta az infrastruktúrát, nyert ügye van. Ha tetszik, privatizálta a választásokat.

A Time írása azért kulcsfontosságú, mert konkrétan leírja, miként történt ez a két lépés: a politika Demokratikus Igazsággá mosása, majd az infrastruktúra elfoglalása. Beviszi a mainstream médiába azt, ami eddig csak jobbos konteó volt: hogy a szakszervezetek, a Planned Parenthood, a Greenpeace, a Black Lives Matter meg az egyéb aktivista NGO-k nem valók másra, mint politikacsinálásra, és hogy közvetlenül be vannak kötve a demokrata kampánygépezetbe. Majd leírja, hogy a Facebook, a Twitter és az amerikai techcégek azután kezdték el kivégezni a jobboldal internetes jelenlétét, miután nyolc aktivistavezér egy vacsorán meggyőzte Mark Zuckerberget a Demokratikus Igazságról. (Egyikük, Vanita Gupta azóta Joe Biden igazságügyi miniszterének helyettese.) Az aktivisták pontosan tudták, hogy ha a balos kultúrájú vidékeken működő techcégeket rábírják az uszítás és az álhírek elleni intenzívebb küzdelemre, akkor a digitális ipar demokratákkal szimpatizáló munkaereje értelemszerűen a jobboldalon fog több uszítást és álhírt találni – mert az ember a rossz dolgokat azoknál keresi, akiket nem szeret. S mit ad Isten, találtak is ilyet bőséggel az elmúlt hónapokban. Egy egyszerű, ideológiamentesnek tűnő, infrastrukturális döntés

No meg hogy a demokratáknak oly sok sikert hozó levélszavazás – minden biztonsági kockázatával és átláthatatlanságával együtt – akkor lett igazán elfogadott, amikor a Demokratikus Igazság képviselői faltól falig terjedő médiakampányban harsogni kezdték, hogy talpig maszkban és fertőtlenítőben személyesen szavazni életveszélyes, miközben körülbelül annyi kockázatot rejt, mint ugyanebben a szerelésben bevásárolni menni; az pedig teljesen normális, ha a szavazatokat egy hétig számolják.

Következésképpen a voksok fele levélben érkezett, ez pedig egy olyan logisztikai rémálmot teremtett, amelynek a kockázati szintje összehasonlíthatatlan a pár százezer levélszavazatos normál üzemmel.

És persze ott van a cikkben feketén-fehéren a jogorvoslati infrastruktúra leuralása, az a képtelen helyzet, hogy a választást övező aggályokat nem is lehetett megnyugtatóan rendezni, mert az eredmények hitelesítésére, illetve a csalás gyanújának jelzésére hivatott közigazgatási dolgozókat a legkisebb kétkedés gyanúja esetén is ízekre szedték – először a közösségi médiában, majd hús-vér aktivistákkal. Miközben a jogorvoslat a legrosszabb esetben is csak újraszámlálásokhoz vezethetett volna, így a demokrácia számára komoly kockázattal nem fenyegetett.

Mindezen összehangolt törekvésekből nem az következett, hogy bárki földcsuszamlásszerű győzelmet aratott volna az amerikai elnökválasztáson. A harmadik generációs választáshekkelők nem lukasenkai nyolcvan százalékokra utaztak, hanem arra a néhány középnyugati szavazókörre, ahol eldőlt, kihez kerülnek Michigan vagy Pennsylvania elektorai. És mivel a megszületett eredmény a szűk eredményekhez szokott Amerikában az elnök népszerűtlenségét és a világjárványt is figyelembe véve teljesen reális, sohasem tudjuk meg, pontosan mennyire volt tiszta a választás azokban a körzetekben, ahol valóban eldőlt a Trump-elnökség sorsa. De ahhoz, hogy választáshekkelés történt, mégpedig modern, szofisztikált, új generációs modell szerint, immáron kétség nem férhet.

De ha tudjuk, hogyan trükköznek az okosok, a metódus importját még megúszhatjuk.

A harmadik generációs választáshekkelések korában arra nincs lehetőség, hogy a politikai nézetek Demokratikus Igazsággá mosdatását bárki megakadályozza. Itt legfeljebb ellenkormányzásra van lehetőség, de a külföldi médiától és a külföldről finanszírozott álcivil szférától már senki nem menti meg a világ egyetlen pontját sem.

A védvonal ezért elsősorban nem a média, hanem a politikai infrastruktúra szabályozása. A jog, amely a választási csalás második generációjának első számú fegyvere, az egyetlen pajzs a harmadik generáció ellen. Szabályozni kell a közösségi média és a politika viszonyát, a közjog hatálya alá kell vonni a digitális köztereket, bátor lépéseket kell tenni, amikor a politikai hatalom a senki által nem felügyelt, politikailag viszont elkötelezett cégvilágba vándorol. Pontosabban kell szabályozni a választás módjával kapcsolatos tájékoztatást, a személyes voksolástól való rendszerszintű eltérést pedig szigorú választójogi törvénynek kell szabályoznia. És szent tehénként kell őrizni a szavazólapokat, gránitba foglalni a jogorvoslat és az újraszámlálás intézményeit, hogy soha, senkinek ne lehessen kétsége afelől, hogy a szavazata oda ment, ahova szánta.

Ha a pandúr most nem gyorsabb a rablónál,

Ezt megakadályozni nem csak a jobboldal érdeke. Csalni és trükközni minden oldalról lehet, nincsenek kőbe vésve a közösségi média tulajdonviszonyai. A választási csalás elleni küzdelem közérdek, európai érték a szó valódi értelmében. Új szablya ellen új pajzsot faragni, és soha el nem felejteni, hogy a választási trükközés is egy fejlődő tudomány – erre intsen minket a botrányos amerikai elnökválasztás.  

A figyelmeztetést köszönjük, drága Time!