Nincs „kánon”, mondják azok, akik működtetik

„A nemzetközi baloldali véleményeket kritikátlanul átvevő magyar, alkotásra képtelen szellemi posványlakók szeretik elhinni, hogy amit a Lajtán túlról átvesznek, az egy jól átgondolt intellektuális tőke, és úgy kezelik, mint az anyaszentegyház a kánont. Szorosan összeér ezzel az eltörlés kultúrája, ugyanis ha valaki kiszól ebből a kánonból, akkor azt azonnal a falhoz állítják, ellehetetlenítik vagy nem vesznek róla tudomást. Hiszen mi sem egyszerűbb annál, ha vitázniuk nem kell, mert saját vélt igazuktól megrészegülten pöffeszkednek a közbeszéd karosszékében. Európa ötven évig nézte mindezt tétlenül, aztán szerencsénkre a magyar konzervatív »forradalom« nem követte a Nyugat példáját, és harminc viszontagságos évvel a rendszerváltozás után, a kontinensen egyedülálló módon nem csupán kiszólt a kánonból, hanem saját alapításába fogott.

A szocializmus elitje átmentette kulturális hegemóniáját. Az oktatás és a kultúra tereit elfoglalva és azokat teljesen maguknak vindikálva gyakorlatba ültették, hogy aki nem illeszkedik az általuk szabott keretbe, azt bizony nem szabad szóhoz juttatni. (A címkézésre ki sem térek, hisz az már a következő szintje a dühüknek, elsőként csak a szó jogát vitatják el.) Kijelentették, hogy ők narrálják a közéletet, ők a kormányosok és a bírók is, és emiatt a magyar konzervatív oldal kis híján beleesett abba a hibába, hogy higgyen nekik, ennek az úgynevezett értelmiségnek. A Nyugat kulturális és társadalmi válsága kellett ahhoz, hogy feleszméljünk a hagymázas álmokból, és a saját lábunkra álljunk, saját fősodratú értelmiséget alkotva. Az illúziót elhessegetve viszont itthon megtörni látszik a liberális véleménymonolit.

A magyar konzervatív oldal szellemi tőkéje kivételes állapotban van, hiszen nem kell naponta attól tartanunk, hogy csak azért, mert a szívünk jobbra húz, be lesz törve a fejünk. Sajnos az osztrák császárvárosban ez szinte már mindennapos. Ahol az úgynevezett kánon már áthatotta a társadalom gondolkodását, ott azt, aki nem illeszkedik, nagy eséllyel éri fizikai támadás is, hiszen ahogy Robespierre is mondta, ahol az erkölcs végzi a terrort, ott az átlényegül igazságszolgáltatássá. Ha nem figyelünk oda, és nem végzünk teremtő munkát a szellemi térben, akkor könnyen törvény lesz abból a bizonyos kánonból, és akkor Békés Mártont idézve: »A gyávaság és gyámoltalanság kultúrájával le kell számolnunk.«”