Nem karanténnapló – Mindennapi metafizika XII.

Szeretnék mindenkit megóvni egy sokadik karanténnaplótól: ez nem az lesz, szent esküvéssel fogadom, hogy nem. Eleve azok a szavak, amelyekben benne van az, hogy karantén, taszítanak. A karantén szóról mindig a hipószag jut eszembe, gumikesztyű és hipószag, valami olyasmi, ami épp a tisztaságra való feltétlen törekvés miatt marad mégis jóvátehetetlenül mocskos.

Amikor egy hajléktalanszállón dolgoztam, sokszor nyílt alkalmam megfigyelni a takarítók kora reggeli munkáját. Adva van egy vaságy, amelyen évtizedek óta alszanak hajléktalanok. Minden este más. Ezen a vaságyon van egy műbőrrel bevont szivacsmatrac. A takarító minden reggel lehipózza (vagy ledomesztoszozza – milyen szép szó) ezt a matracot. A hálóterem színültig tele a szagával, csillog a matracokon a fertőtlenítőszer, mégsem fordult meg a fejemben soha, hogy ráüljek bármelyik matracra. A karantén szó egy ilyen műbőrborítású matrac képét hívja elő belőlem, nem tehetek róla. Látom, hogy kívülről milyen, azt viszont tudom, hogy belül mi van.

Többször felmerült már kérdésként olvasói részről, hogy ebben a sorozatban pontosan mi is a metafizika. Hogy miért metafizika egyáltalán. Hát, egyszerűen azért, mert amikor Végh Attilával elkezdtük csinálni, az ő fotósorozatának címét vettem át. Egyébként szerintem sem metafizika, amiről itt általában szó esik. Bár azért azt is hozzá kell tenni, hogy

Hol kezdődik? Honnantól metafizika? 

Számomra – alkatilag – minden metafizika. Parti Nagy Lajos idézi fel egy régi írásában azt a talán François Truffaut valamelyik filmjéből való jelenetet, amikor az egyik figura mondja a másiknak, hogy befejezte a regényét, csak címet nem tud neki adni. Vannak-e a regényben dobok, kérdezi tőle a másik figura. Nem, dobok nincsenek benne. Hát trombiták vannak-e, kérdezi még. Nem, azok sincsenek. Akkor a napnál világosabb, mondja végül a másik, hogy a címe legyen Se dobok, se trombiták.

Valahogy így vagyok én is ezzel a Mindennapi metafizikával, persze azzal a reménnyel, hogy vízjelként azért ott lapul ezekben az írásokban valamiféle tágasság, hogy Mészöly Miklós egyik visszatérő kifejezésével éljek. Ezt a tágasságot nevezem metafizikának, meglehet, önkényesen. Egy klasszikus műveltségű filozófus (ha van még ilyen) nyilván mást ért alatta. Én ezt értem.

Tehát ez nem karanténnapló akar lenni, ahogy fentebb jeleztem, bár az életünk keretei az utóbbi időben a telket körülvevő kerítés vonalát vették fel. Magyarul: hatósági megfigyelés alá került a család. A kapura kiragasztottam a piros matricát.

A gyerekeken szinte észrevétlenül söpört át a kórság, legalábbis minden jel szerint, mert szinte semmit sem tudunk arról, hogy hosszabb távon mit művel a szervezettel a koronavírus. Erősen remélem, hogy semmi különöset. A feleségem már jobban megszenvedi a betegséget, most is hallom, ahogy az emeleten köhög. Jómagam többedszeri tesztelés után is negatív eredményt produkáltam, rejtély, hogy miért. Közéleti kérdéseken való elmélkedésektől igyekeztem mindig is tartózkodni ezekben az írásokban, de most mégsem állom meg, hogy ne adjak hangot a pedagógusok elfelejtése miatti értetlenkedésemnek. Annak, hogy milyen dolog az, hogy az én drága feleségemet (és a több ezer drága pedagógust) mi a bánatért nem oltották vagy oltják be az elsők között. Gyerekek százai között dolgoznak nap mint nap, igen erősen ki vannak téve a fertőzésveszélynek. És tényleg nem (csak) hazabeszélek, bár igencsak örülnék annak, ha a feleségem kihagyta volna az életéből a rettenetes fejfájásokkal tarkított köhögőrohamokat.

Ez metafizika? Tágasabban értelmezve nyilvánvalóan az. A gyerekeink szellemi-lelki nevelésére szerződött emberek egészségére vigyázni alapvető fontosságú feladat, úgy hiszem. Közéleti kérdéseken való elmélkedés befejezve.

Alattunk, a völgyben hetek óta újítják az erdei vasút pályáját. Az építkezéssel a Kárpát-medencében szinte minden esetben együtt járó folyamatos, öblös hangú bazmegezés és egyéb káromkodások munkadala olyannyira egybemosódott a rigók, a csuszkák és a szajkók énekével, hogy szinte hiányzik, amikor délután négy körül elvonulnak a melósok.

Ahogy öregszem, egyre kevésbé értem, hogyan képes nem kevés embertársam három percnél többet kibírni ezekből a zenékből az emberfeletti kín minden látható jele nélkül. Sőt, sok esetben mintha még tetszene is nekik, amit hallanak. Szegény feleségem (most is odafent köhög) nagy intenzitással próbálja nap mint nap a művészettörténet, a képzőművészet emelkedett univerzumába csalogatni a gyerekeket, de ez a bluetooth-pokol szinte már az első taktusokkal mintegy zárójelbe teszi mindezt és kinyilvánítja, hogy itt bizony nincs szükség gótikára, nem kell a chartres-i katedrális, sem Velemér szentélye, sem Fra Angelico, sem Csontváry Kosztka Tivadar, sem a Szent László-freskók Kakaslomnicon. Vagy bármi, ami az embert kiemelné ebből az evilágnak nevezett latrinából.

Márai Sándor ír arról az 1975-ös naplójában, hogy milyen sokkoló volt számára, amikor az Egyesült Államokban először szembesült azzal, hogy a televízióban a filmeket reklámokkal szakítják meg. Egyszerűen nem értette, amit lát. Olyan inzultusként élte meg, amit józan ésszel nem is lehet felfogni. Igaza volt, tényleg nem lehet. A bluetooth-pokol permanens inzultusa ezt is képes felülírni, úgy tűnik. Márai naplóinak – elalvás előtt jó ideje ezeket olvasom – visszatérő témája az európai kultúra haldoklása, a „régi” Európa fokozatos, egyre gyorsuló eltűnése. A felszámolás utolsó mozzanatai az utóbbi évtizedekben sikeresen lezajlottak.

A relikviáit a múzeumokban helyezték el, léteznek digitális archívumok a valamikori európai zene, képzőművészet és irodalom számára, nyugodtan lehet böngészni bennük. Tényleg impozáns archívumok, nem vitás.

De Európának mindehhez már semmi köze, vitrin alá került az egész, mozgásérzékelő szenzorok és potrohos biztonsági őrök vigyázzák. Ennyi volt. Ideje lenne számot vetni azzal, hogy mit jelent egy kultúra nélküli világban élni.

A vasútfelújítás árnyékában, a sínek mögötti réten a napokban kivágtak egy hatalmas nyárfát. Nem tudtam közelebbről megnézni az akciót, de amennyit a kertből láttam belőle, az is elég volt. Hűvös precizitással „bontották le” a fát, a csúcsától lefelé haladva, ahogy kell. Reggeltől estig visítottak a láncfűrészek, aminek az egyetlen előnye az volt, hogy elnyomták a bazmegezéseket és a bluetooth-infernót. Bár sok köszönet nincs a láncfűrészek munkadalában sem.

A nagyobbik fiam, látva a műveletet, felsóhajtott: mennyi szép emlékem fűződött ahhoz a fához! És tényleg, eszembe jutott, hogy annak idején sokat jártunk arra a rétre focizni és az a nyárfa volt az egyik kapu.

elnézve az odalent nyüzsgő, innen playmobil-figuráknak tűnő munkásokat. A bennem (mélyen) rejtőző tisztességes apa majdnem megszólalt, hogy ilyet mégsem lehet mondani, de még mielőtt kimondtam volna, tudtam, hogy mennyire fals lenne. Inkább szótlanul néztük, ahogy valami ismét végleg eltűnt a világból.