Itt van ő, itt van újra

„Gyurcsány Ferenc egy zseni. Egy amorális, flexibilis gerincű, az elvtelen kicsapongásokat szükségszerű politikai kompromisszumoknak gondoló profi kommunikátor. Igazából egy szimbólum, már nem a híres, hanem a hírhedt variánsból. Megtestesíti mindazt – úgy politikai pályaívében, mint stílusában –, amit a magyar jobboldal elutasít, egy személyben jelképezi az összes „sztereotípiát”, mely rávetíthető a posztkádári liberalizmussal frigyet kötő baloldalra, és valamennyi megszólalására adott cáfolatból levezethető az Isten, haza, család hármas egységére épülő konzervatív politika.

Szóval igazából jó, hogy Gyurcsány Ferenc van. Hogy létezik, hogy beszél, hogy évet értékel – és a legjobb (persze egyben legabszurdabb) dolog, hogy most is még mindig ő a balliberális oldal vezetője. Éppen utóbbi jellemzője előtt lehet kalapot emelni, ha szigorúan a csontszáraz, erkölcstől és moráltól megfosztott „modern” politikai logika alapján szemléljük a helyzetet. Hiszen az mégsem „kismiska, csávókáim” – ha gyurcsányosan akarunk fogalmazni –, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt ifjúsági szervezetének, a Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottságának egykori első titkára ma (is) a „demokratikus erők” összefogásának vezetője. Ahogy említettem, Gyurcsány igazából nem is Gyurcsány, hanem a két lábon járó posztkommunista nómenklatúra elitjének XXI. századba is bekacsintó intézményesülése, aki politikai létének arcátlanságával alátámasztja azt, amit sokan gondolunk a rendszerváltoztatás sikertelenségéről.

Természetesen a legtöbb politikai életút – pláne pártvezetőké, kormányfőké – sokszor kacskaringós. Na persze nem úgy, kígyózó kígyók módjára, de nemhiába szokták idézgetni az egykori brit miniszterelnök, Winston Churchill mondását, miszerint „ha egy ember harmincéves kor alatt nem liberális, akkor nincs szíve, ha viszont harminc fölött nem konzervatív, akkor nincs esze”. Churchill maga is többször váltott a whig és tory oldalak között – sőt a háború alatt a Munkáspárttal kiegészült koalíciós kormányt is vezetett –, de értelemszerűen a valóban demokratikus pártok koordináta-rendszerén belül tette mindezt, ahogy sok más nyugati politikus is. Talán ezért is furcsa számukra megérteni, hogy miért is viszolyog a politikai jobboldal a mi régiónkban a „Gyurcsány-jelenségtől”: mert azt szimbolizálja, hogy a baloldal igazából bármit megtehet demokratikus kereteken belül és azokon kívül is, valós politikai következménye semminek sincs. Azt szimbolizálja, hogy annak a rendszernek az egyik vezető figurája, mely szovjet típusú rendszer magát a véres osztályharcból, az 1956-os forradalom eltiprásából eredeztette, és a „munkásság-parasztság” nevében gyakorolt diktatúrát évtizedeken át, ma a leglazább könnyedséggel és szimpatikus jópofizással moralizálhat demokratikus értékekről és européer hazafiságról.”