Mennyien égtek el a drezdai pokolban?

„Drezda 76 évvel ezelőtti lerombolása nem egyszerűen szégyenfoltja a szövetségesek hadászati tevékenységének, hanem az az esemény, ahol a progresszív, baloldali véleményformáló réteg sem képes a kimért magyarázkodásra, inkább háttérbe vonul és igyekszik kibekkelni a témát. Drezda ugyanis jelképpé vált. A hideg, mérnöki szemmel elvégzett pusztítást látjuk benne.

A város porrá rombolásában elsősorban nem egy pótolhatatlan szépségű barokk város szűnt meg, hanem a közvélemény számára a szövetségesek magasabb erkölcsi ethosza. Mikor Churchillről, erről a véreskezű, háborús bűnösről látunk újabb és újabb tirádákat – a legutóbbit éppen pár éve mutatták be a magyar mozikban -, mindig az az ultima ratio, hogy a szövetséges haderők, ha tettek is megkérdőjelezhető erkölcsiségű dolgokat, ám ők voltak a Jók. Itt állnak előttünk ezek a történelmi személyek, akiket feltétlen tisztelet illet, mert a szabad világ apostolaiként küzdöttek. A Jók ugyanis a Jó Eszmék oltárán bármennyit áldozhatnak. Ha a távoli cél, amiért küzdenek, Jó, akkor minden meg van bocsátva. (Különben itt megfigyelhetjük a progresszió teljes átitatottságát a marxizmussal. Tudniillik a végén majd nagyon jó lesz – addig meg majd csak eljutunk valahogy...)

Tragikomikus, ahogy sikerült a társadalmat addig domesztikálni, még inkább kasztrálni, hogy aztán már természetesnek veszi a katonai ellenségnek való drukkolást.”