Nem csupán Donald Trump visszatéréséről döntöttek az Egyesült Államokban
A kérdés nem csupán politikai, hanem kulturális és gazdasági szinten is kihívásokat jelent.
Kilátások az eljövendő demokrata külpolitika terén.
2021. január 20-án Washington négy év után ismét kék színbe borult. Az Obama-kormányzat emléke Magyarország számára egybeforrt az amerikai társadalmi és politikai felsőbbrendűség sulykolásával, elítélő határozatokkal és bekéretésekkel. Trump elnöksége volt hosszú ideje az első olyan éra, amely nem arról szólt, hogy Amerika „elszámoltat” bennünket. Lehetőség nyílt végre arra, hogy a politikai, gazdasági, védelmi és kulturális kapcsolatok ténylegesen fejlődhessenek.
az elmúlt négy évben végbemenő folyamatok, elért eredmények egy csapásra semmivé lesznek
Noha a teljes demokrata sajtó attól hangos, hogy Biden elnökségével új, eddig alig tapasztalt, kétpártiságon alapuló korszak köszönt be, felmerül a kérdés, hogy van-e ennek valóban realitása? Való igaz, hogy az eddigi demokrata adminisztrációkhoz képest merőben eltérő alapokról induló négy évnek nézünk elébe.
Már a világjárvány előtt is látható volt, hogy a feltörekvő nagyhatalmak, mint Kína, India, vagy Brazília már nem hajlandóak a partvonal mellől szemlélni az eseményeket, a globalizáció pedig olyan mértéket öltött és olyan feszültségeket gerjesztett világszerte, amely földcsuszamlásszerű változásokat okozott. A világjárvány pedig élesen rámutatott arra, hogy a nemzetközi szervezetek válsághelyzetben sokkal inkább gátjai a megoldásnak, semmint előmozdítói. Az államok végső soron magukra vannak utalva és ennek felismerése a nemzetközi politikában is sokkal erélyesebb, a nemzeti érdekeket szem előtt tartó fellépést irányoz elő a jövőre nézve.
Az elnök mindemellett örökül kapott egy, az eddigiekhez képest is még inkább széttöredezett, bizonyos kérdésekben pedig kifejezetten antagonisztikus ellentétet mutató társadalmat. A demokraták, és leginkább az őket kiszolgáló fősodorbeli média által képviselt és sulykolt szélsőséges liberalizmus olyan irányba taszította az amerikai társadalmat, amely már a demokrácia alapjait rengeti meg.
Nem tűrték meg sehol a világon a kommunista elnyomást, miközben saját országukban még virágzott a szegregáció. Felléptek a közel-keleti, észak-afrikai autoriter rezsimek uralma és a kisebbségek elnyomása ellen – melynek következményeit még mindig nyögi Európa –, miközben a saját országukban még fénykorát élte a „fehér felsőbbrendűség”.
Noha a társadalomban kialakult egy – sok esetben elvárt és kikényszerített – bűntudat, a liberális önkény annyira eltúlozta ennek szükségességét, hogy mostanra mindent áthatóvá vált a politikai korrektség. Ez ugyan nem egyedi eset, láthattuk ennek példáját Európában is (#Willkommenskultur). Az pedig, aki nem ért egyet mindezzel, kirekesztés és megbélyegzés áldozatává válik. Az amerikai társadalomban korábban tapasztalt elnyomás most is jelen van, csak most a szélsőségesen liberálisok nyomják el a konzervatívan gondolkodókat, teszik mindezt ironikus módon a tolerancia fontosságára hivatkozva. Ez a liberális elnyomás mára sajnos világszintű problémává vált. Azonban amennyire előnyös a globalizáció e szempontból számukra, ugyanannyira hátrányosan is érinti őket. A nemzetek fent említett „öntudatra ébredése” miatt
az Egyesült Államoknak most már sokkal nehezebb elfogadtatnia a világgal a kéretlen és álszent demokrácia-tanácsait, amikor a nemzetközi közösség valós időben tudja követni, mi zajlik Amerikában, minden kommentártól vagy propagandától mentesen.
Biden akkor lesz képes „visszanyerni” Amerika vezető szerepét, ha képes elfogadni, hogy az Egyesült Államoknak már csak egy hely jut a vezető nagyhatalmak között. Emellett tudomásul veszi, hogy a jelenleg finoman szólva is diszfunkcionális demokrácia, amelyben az amerikai társadalom él, épp olyan társadalmi viszonyrendszert tükröz, amely ellen Amerika történelme során oly sokszor fellépett. Biden kampánya alatt számos esetben hangoztatta, hogy egész Amerika elnöke akar lenni. Demokratáké, republikánusoké egyaránt. Nemes cél, de aki ismeri az amerikai politika működését tudja, hogy egyben kissé naiv is.
Egy ennyire megtört társadalomban valóban reformra van szükség, amely mérsékelni képes ezeket az éles ellentéteket. De ha a társadalom „egységesítését” a Demokraták a liberális diktatúra fokozásával képzelik el, amelyben a republikánusok is inkább beadják a derekukat, mielőtt társadalmi és politikai megbélyegzés áldozatává válnak, azzal csak időzített bombát gyártanak.
Biden elnökségének egyik legnagyobb kérdése éppen ezért az lesz, hogy képes lesz-e valóban új világszemléletet hozni az amerikai vezetésbe és úgy gondolkodni, mint minden amerikai elnöke, vagy őt is maga alá gyűri a szélsőségesen liberális árnyékhatalom.
Az adminisztráció vezető pozícióinak feltöltésében hozott személyi döntéseket elnézve lehetnek kétségeink.
Elég, ha csak a State Department kapcsán hozott döntéseket megnézzük. A „Deep State” képviseli a legnagyobb erőt az adminisztrációban, olyannyira, hogy Trump elnöksége során az elnöki döntésekkel szemben nem egyszer lázadt fel nyíltan az amerikai külügy, az elnök jórészt mégis tehetetlen volt.
Biden olyan tapasztalt, képzett „Obama-veteránokat” hoz vissza a rendszerbe, mint Antony Blinken (külügyminiszter) vagy Victoria Nuland (politikai ügyekért felelős államtitkár), akik évtizedes gyakorlattal rendelkeznek. A tapasztalat azonban nem garancia a megújulás és az új világrendhez való alkalmazkodás képességére. Sőt. Sokkal inkább félő, hogy az eddigi beidegződések, amelyekkel a State Department Amerika nemzetközi célkitűzéseit korábban megvalósította, az Obama-adminisztráció embereinek visszatérésével újra előtérbe kerülnek. Erősen megkérdőjelezhető, hogy Antony Blinken, aki már a Harvard Crimson diák újságírójaként élesen kritizálta Ronald Reagan hidegháborús politikáját, és akinek komoly ráhatása volt a State Departmentben az Arab Tavasz alakulására, visszatérésével nem ugyanazt a liberális hegemóniára törekvő irányvonalat kívánja folytatni, amelyet egész életében képviselt. Ugyanígy kétséges, hogy Victoria Nuland, akit Magyarországon is jól ismerünk, nem ugyanazt az ellentmondást nem tűrő hozzáállást tanúsítja majd államtitkárként, mint korábban Európáért felelős helyettes államtitkárként. Csak most már a teljes nemzetközi közösségre kiterjedően.
Hiába Biden-közeliek az adminisztráció kormánytagjai és vezető beosztású tisztségviselői,
Márpedig az eddigi tapasztalatok alapján a State Department nyitottsága a nemzetközi színtér megváltozott körülményeihez való alkalmazkodásra elég csekély. Az amerikai külpolitika pedig csak akkor képes változni, ha intézményei is képesek a változásra. Hogy Bidennek tényleges hatalma lesz-e elnökként az események alakulását tekintve, vagy az árnyékhatalom marionett bábuként mozgatja majd, azt hamarosan megtudjuk. Nagyobb esélye sajnos az utóbbinak van.