„Fajközi fehérség”: új ellenséget talált a woke baloldal

Nyitókép: Trump-támogató feketék

„A fajközi fehérség (multiracial whiteness) elképzelése a fehérséget politikai színként értelmezi, nem csak szimpla faji identitásnak – egy diszkriminatív világlátásnak, melyben a szabadság és hovatartozás érzését mások dehumanizációja és üldözése teremti meg” – írja a The Washington Postban Cristina Beltrán New York-i történelemprofesszor.

Miért írja ezt Beltrán? Azért, mert a Capitoliumnál pár hete Trump mellett tüntető tömeget nehéz volna a fehér felsőbbrendűség hívének beállítani pusztán bőrszín alapján, hiszen egyértelműen nem csak fehérek voltak jelen és tüntettek Trumpért. Sőt: a 35 év alatti hispánok és feketék egyharmada Trumpra szavazott novemberben, ahogy az egész hispán és fekete népesség körében is kicsivel növelni tudta támogatását a leköszönt elnök. 

A baloldalon, főleg a megvilágosult (woke), posztmodern szélsőbaldalon elterjedt szokás, hogy

Magyarán megpróbálják nyakatekert hülyeségekkel kimagyarázni, miért volt mégis igazuk: „Hogy megértsük Trump támogatását, a fajközi fehérség fogalmában kell gondolkodnunk” – írja Beltrán.

Ilyen a fajközi fehérség és a fehér mint politikai szín értelmezése is. Persze értjük, miről van szó: a fehérség mint szimbólum és metafora felhasználásáról. De azért mégis erősen önellentmondásosnak tűnik Beltrán szemlélete. 

Nézzük, hogy is alakult a baloldal szemlélete a felszabadítani kívánt rétegekkel kapcsolatban! A hatvanas években Martin Luther Kingék a „színvak” társadalomért és államért küzdöttek, hogy a feketéket ne nyomják el csak azért, mert feketék,

Ezért küzdött a feminizmus is a nők ügyében. Ekkor a csoportjellemzők szerinti igazságtalan diszkrimináció alól kellett felszabadítani a feketéket az egyéni kiteljesedés kedvéért. 

Nem mellesleg ekkoriban az volt a mondás, hogy a „faj” valójában tudománytalan fogalom, mivel pontosan nem határozható meg, főleg nem határozhatóak meg a határai, mivel sok a „több fajtól” származó ember. Magyarán a faj túl homogén kategóriának számított, meg hát a dekonstruktőrök előszeretettel hangsúlyozták, hogy genetikailag sem stimmel sem a faj, sem a nemzet, sem a nép elképzelése, és mindezeket elnyomó társadalmi konstrukcióknak minősítették, mondván, csak az egyén van, minden más bizonytalan és képlékeny.

Majd változott az agenda, és az új magyarázat szerint a feketék mégis el vannak nyomva még így is (és még sok mindenki más), és mégis a csoportjellemzők számítanak, elsősorban a bőrszín. Ez lett az identitáspolitika. Egy fehér színész ne játsszon feketét, heteroszexuális homoszexuálist vagy transzot, mert úgymond nem érti – de persze fekete játszhat fehéret, szóval a dolog fordítva nem áll. 

Bizonyára azért – standpoint theory –, mert az elnyomottak értik az elnyomó többséget, de az elnyomó többség nem érti az elnyomott kisebbségeket. Szóval

– már csak azért is, mert e szemlélet szerint a személyiség társadalmi konstrukció, egyéni érdemek pedig nincsenek, csak vakszerencse és privilégiumok. 

Ettől kezdve az egyén a felszabadulást csak csoportosan élheti meg. Igen ám, de miközben a bőrszín a minden, és minden más semmi, aközben itt van egy csomó fekete meg hispán, akik Trumpra szavaznak – ez nem járja. Az nem lehet, hogy Trump mégsem híve a fehér felsőbbrendűségnek, akárhogy is bizonygatja, így új magyarázatot kell keresni. 

Nosza, csináljunk a bőrszínből eszmét, normát, szimbólumot! A fehér az elnyomás jelképe, a fekete az elnyomottaké és a felszabadulásé. A bőrszín ettől kezdve nem hardverjellemző, hanem szoftverjellemző. Aki fehérként próbál eltérni a fehérség ideájától, annak megsimogatjuk a buksiját, feltéve, ha posztmodern flagellánsként állandóan ostorozza saját magát. A fehérsége meghatározza teljes mértékben, de ha ezt elismeri nap mint nap, akkor jöhet szolgaszemélyzetnek. 

A feketéket is abszolút meghatározza a bőrszíne, és e meghatározottság alapján szükségszerűen kötelessége volna részt venni az identitáspolitikai felszabadító háborúban és elfogadni annak szemléletét.

Ekkor bizonyosan nem cselekszik szabad emberként, és ekkor nem arról van szó, hogy elnyomott kisebbségiként az ő látásmódja gazdagabb az elnyomókénál, hanem arról, hogy igazodott az elnyomókhoz. Bizonyára nem tehet róla, mert hamis tudata van, „beszopta”, agymosáson esett át. 

A marxi „hamis tudat” eredetileg az elnyomottakra vonatkozott, akik magukévá tették az elnyomók ideológiáját. A „standpoint theory” megfordítja ezt: az elnyomóké a hamis tudat, mivel a szemléletük egysíkú. Az identitáspolitika viszont egyszerre játssza ki mindkét kártyát: ha kisebbségi vagy és egyetértesz vele, szemléleted helyes és sokrétű; ha nem értesz vele egyet, hamis tudatod van, átvetted az elnyomók hamis tudatát.

A bőrszín tehát egyrészt abszolút determinál az identitáspolitika művelői szerint, másrészt viszont mégsem, mert kifejez egy ideát, és aki eltér ettől az ideától, éthosztól, az áruló. Ha a bőrszínekhez sorolt ideológiát megtagadja az elnyomó, buksisimit kap, mert elfogadja, hogy fehér bőrszíne determinálja az elnyomásra és abszolút meghatározza őt; ha a fekete megtagadja a bőrszínéhez kapcsolt ideológiát, kiátkozás a jutalma, mivel bebizonyította, hogy mégsem a bőrszín határoz meg mindent. 

Beltrán erőlködése azt üzeni: minden a bőrszín – de mégsem, mivel a bőrszínhez kapcsolt ideológia a minden. Így azonban, miközben a woke identitáspolitika fizikai jellemzők alapján ítél meg mindenkit, így a feketéket és hispánokat is, mégis felállít egy fekete és hispán – kisebbségi – viselkedési sztenderdet, s ha valaki nem alkalmazkodik ehhez, akkor az nem fekete és nem hispán, legalábbis erkölcsi értelemben, akkor sem, ha biológiailag igen. 

Nincs erkölcs, mert az elnyomó fogalom, mindenki teljesedjen ki a maga módján! Ja, mégis van erkölcs, a bőrszín határozza meg, a megfelelő, kisebbségi bőrszínnel rendelkezőké a helyes erkölcs! Ja, mégsem, mert a megfelelő bőrszínnel rendelkező kisebbségi nem a hozzárendelt erkölcs szerint cselekszik, akkor áruló! S akkor mégsem a bőrszín számít! 

Beltrán úgy állítja be, mintha a bőrszínből következnének ideológiai-etikai-politikai szemléletek, melyekhez igazodni kell. Valójában azonban a dolog fordítva áll: az identitáspolitika woke ideológiája elvárja a kisebbségiektől az igazodást saját állásponjához, és miközben azt hazudja, hogy a bőrszín a minden, valójában az identitáspolitika ideológiája a minden, hiszen aki fekete, de nem ért egyet vele, az mégsem fekete normatív értelemben. 

A Beltrán-félék neki szoktak menni az ellenségképeknek, a kirekesztésnek. Eközben ők a legnagyobb ellenségkép-gyártók és kirekesztők, akik mindenképp ki akarják rekeszteni a fehéreket és a fehérekkel egyetértő nem fehéreket. Épp ők azok, akik dehumanizálnak és üldöznek, a paranoia nevében.

hiszen aki nem ért velük egyet, az automatikusan az elnyomó fehérség szolgálatában áll, tehát más álláspontok nem vitaképesek, hanem megsemmisítendők.

 Carl Schmitt megnyalja mind a tíz ujját: a barát–ellenség-teória megint igaznak bizonyult.