Big Tech, Big Brother

Egy-egy impériumváltás megannyi izgalmat rejt magában. A látható és kevésbé látható hatalmi struktúrák tektonikus mozgásai, a törésvonalak és vulkánkitörések, s végül az időleges megszilárdulás fokozatai, az összkép, a részrendszerek és a mikrotörténetek is.

Az ember, a homo narrans, óhatatlanul történetekben, analógiákban gondolkodik, amelyek szükségszerűen sántítanak, de mégis átélhetővé, elmesélhetővé teszik az egészet. És feloszthatóvá, úgy, ahogyan a világ sosem lenne objektív mérőszámok mentén felosztható: jófiúkra és rosszakra. Utóbbiaknak pedig vagy meg kell javulniuk, vagy pusztulniuk kell.

Jópár ilyen „mese” születik ezerszer megírt dolgokból: a történelmet a győztesek írják, a kettős mérce rossz,

kommunista módszerek, inkvizíciós módszerek, 1984, mélyállami struktúrák, titkosszolgálati provokáció, egyebek.

Persze, szólhat a „mese” hajszál híján sikeres fasiszta hatalomátvételről, a rendszerszintű rasszizmusról, s gondolom, egyeseknek már a sörpuccs is beugrott, a lényeg, hogy a globális mese (egybként a helyi lerakatokban is) hasznosítható tanulságokat tartalmazzon: ezek ilyenek, azok is olyanok, mint ezek, a történelem szemétdombjára minden ilyennel! Az, hogy melyikek az olyanok, attól függ, mi melyikkel szimpatizálunk. George Floyd vagy Ashli Babbitt? S melyikük micsoda? Hős? Áldozat? Jelkép? Unalmas lenne újra siránkozni a rendszerszintű kettős mérce miatt, amely a médiát és a közbeszédet fogságban tartja, képmutató dolog lenne áttolni a felelősséget azokra, akik hangosabban tudják kiabálni, hogy négy láb jó, elvégre mind emberek vagyunk, így működünk.

Ha például történetesen nem a tizenhatodik századtól tömegesen partra szálló fehérek az erősebbek az amerikai kontinensen (ahogy Vörös Erikék idejében például még nem voltak), biztosak lehetünk abban, hogy a bennszülött törzsek, államkezdemények, közép-amerikai protobirodalmak állnak össze előbb-utóbb gyarmatosító hatalmakká, és indítják meg hajóikat Európa felé. Akkor mi, pontosabban a mi adott pillanatban rögzített életmódunk szorult volna vissza apró rezervátumokba, ahol jóval később, amikor már semmilyen veszélyt nem jelentünk a hatalmas Cherokee Egyesült Államokra, és kárpótolni sincs már kit közülünk, szomorú bólogatással bekerülünk a tankönyvekbe, és netán olyan is lesz majd, aki harmincketted részt fehérnek fogja magát hazudni egy választási kampány során, mert az lesz neki előnyös. 

és azt mondanák, hogy rendben, most elég, köszönjük szépen, itt megállunk. Egyrészt azért, mert ezek a csoportok inkább masszák, mint jól szervezett hadsereg, bármit is szeretnének gondolni róla a túloldalt; mindig vannak benne mérsékeltebb és radikálisabb irányvonalak, és mindig lesz újabb, lánglelkű figura vagy csoport, akinek még egy kis hatalom, még egy kis pénz, még egy parcella, még egy hegylánc kell. Általában az emberiség magasztosabb érdekeit hozza fel indokként, s furcsamód általában mégis a saját maga, vagy a saját politikai/családi/vallási/etnikai/faji, stb. közösségének érdeke érvényesül elsősorban a nagy világmentésben.

Az emberi természet ilyen: az aszimmetrikus, főként a hirtelen kialakuló egyenlőtlen hatalmi viszonyok ritkán eredményeznek mást, elsősorban nem az ideológia tartalmától, hanem vérmérséklettől függ, hogy brutális revanssorozattal és guillotine-nal történik-e a váltás, vagy puha átmenet valósul meg, mint a vízben fokozatosan melegített békáknál. A végeredmény szempontjából olyan óriási különbség nincs.

és szekerekre, vagonokra se pakolják már az embereket, hogy rezervátumokba vagy munkatáborokba zsuppolják őket. Ma már elegendő, ha a győztes kizárja őket a nyilvánosságból, ha magához ragadja a történetmesélés jogát a vesztesekről, mindörökre diszkreditálva a nyilvánosságban az ellenfelét.

S mivel a hatalomátvétel (restauráció?) folyamata most a tengerentúlon is pillanatok alatt eszkalálódott, villámsebesen vezet az út a forradalmi terrorig. Ami tegnap még skandallum volt és elképzelhetetlen, félkövéren húzott vörös vonal, az ma már a start mező, ahonnan lehet tovább ugrani. 

Négy éve még abból is botrány volt, hogy kiderült, a Facebook algoritmusába belenyúlva, olykor annak helyére lépve söprik ki az ajánlott trendtémák közül a jobboldali orgánumokat, Zuckerberg pedig magyarázatra kényszerült emiatt. Három éve rejtett kamerás riportsorozat készült arról, hogy Trump támogatóit rejtve-lopva kicenzúrázzák a Facebookon olyanok, akik moderátori jogköreiket ötvözték az aktivizmusukkal, ez már kevésbé ütötte meg a mainstream média ingerküszöbét. Legutóbb a választási csalásgyanúval kapcsolatos posztokat, grafikai elemeket, egyebeket kezdték törölni a közösségimédia-óriások, itt nemhogy mentegetőzés, sajnálkozás, de már magyarázat sem volt, sőt:

amely a BLM tombolása óta próbálgatta magát ebben a szerepben, csak éppen most nem az „arab tavasz” országaiban, hanem saját földjén.

Végül pedig, mivel nem akart kimaradni a főgonosz szobrának ledöntéséből, egyszerűen elnémította a hivatalban lévő amerikai elnököt, és nyíltan cenzúrázni kezdte az őt támogató tartalmakat (a pedofil, állatkínzó és egyéb, köztörvényes bűncselekményeket megvalósító tartalmak elleni fellépés ráér, hiszen minden rendszer jobban üldözi a politikaiakat).

Mindezek miatt persze általában azok triumfálnak a leghangosabban, akik éppolyan kiszolgáltatottak a médiagyarmattartók kényének-kedvének, mint a véleményükben elnyomottak, és egy pillanatig sem fárasztják magukat azzal a gondolattal, mennyiben tartanák tiszteletben a Facebook magántulajdon-jellegét, ha holnap Bident tiltanák le, ha nem a jobboldali populista, hanem a baloldali populista tartalmak tűnnének el – igen, olyan is van, sőt –, ha nem csak a demokrácia foglaltházát szétbarmoló sámánokat, hanem a BLM fosztogató bandáit is sorozatban rúgnák ki a munkaadóik, és kivételesen a szisztematikus rasszizmusról szóló posztok alá kerülne egy csinos kis figyelmeztetés arról, hogy álhír, bocs, harminc nap tiltás. Most viszont itt az első szabad május elseje, lehet profilkép-kerettel felvonulni, nem kötelező, de azért jól jöhet később; akinek meg nem tetszik, az menjen máshová, ne nézzen oda, satöbbi, elvégre a Facebook magáncég, ha nem tetszik, csinálj másikat.

A bökkenő az, hogy csináltak, mindhiába. Nem csak a különféle autokráciák, amelyek az „arab tavasz” után úgy döntöttek, inkább a saját titkosszolgálataikra bízzák a saját állampolgáraikat az amerikai mélyállam helyett, és nem csak a Hundubhoz hasonló, megmosolyogtató próbálkozások. Éppen a fokozódó Facebook- és Twitter-cenzúra miatt vált egyre népszerűbbé az internet klasszikus, vadnyugati korszakát idéző, 2018-ban indult Parler. Mit volt mit tenni, a forradalmi terror lendületével a Google és az Apple gyorsan eltávolította a letöltőközpontjaikból,

Szóval az erősebbeknek bizonyult sápadtarcúak megint szavukat szegték, és már saját platformja sem lehet a dominánstól eltérő véleményeknek. Alkalmilag humánusabb sápadtarcúak tiltakoznak, de a zöm örvend az ezirányú folyamatoknak.

Hova tovább? Értelemszerű: ha nem tetszik, hogy bármikor lelőhetik a platformodat is, csinálj saját tárhelyszolgáltatót és operációs rendszert, hogy se az Android, se az iOS rendszereitől ne függj, és lehessen saját platformod.

Ha őrült befektetéssel kifejlesztetted, jöhet a következő csavar: mondjuk nem lesz olyan mobiltelefongyártó, amelyik telefonja mindenféle sufnituning nélkül alkalmas lenne a futtatására (vagy nagyon is lesz, csak éppen a kínai vagy az orosz titkosszolgálat gondozásában). Úgyhogy alapíts saját mobilgyártó céget.

Ha ezt is megugrod, jöhet mondjuk a mobilszolgáltatók korlátozása, hogy mégse tudd használni. Ha mobilszolgáltatód is van, a mobiltornyok nem hajlandóak majd hozzáférést adni. Ha azt az infrastruktúrát is kiépíted, akkor meg mondjuk az áramellátásban jelentkeznek zavarok.

az újabb és újabb ígéretek ellenére, hogy ha ezt meg amazt megcsinálod, akkor békén leszel hagyva. Nem leszel, mert a hatalmi aszimmetria természete ilyen, csupán az újabb és újabb költözés költségeibe vered magad. Lehetne ez fordítva is igaz, szűkölhetne sarokba szorítva a másik oldal is, az is épp ekkora baj lenne.

Summa summarum: vagy hajlandó vagy magadban tartani a rendszernek nem tetsző mondandódat, vagy nosza, vedd fel az ezerfrontos harcot a világgazdaság erősebbik felével, ha el akarod mondani a véleményed úgy, ahogy a szerencsésebbek – mert a csinálj magadnak Facebookot ezt jelenti, semmi mást, s ez most nyert újabb bizonyítást.

A cukormáz végleg elolvadt, minden korábbinál jobban láthatóvá vált, hogy közösségi média csupán egy a hatalmi struktúrák közül – és a balszerencse úgy hozta, hogy ha konzervatív vagy, nem a te oldaladon áll. Az álnaiv rácsodákozások kora lejárt.