A rendszer lényege, hogy nincs tárgyalás, nincs alkudozás, az van, amit ők akarnak

„Tisztán a gazdasági racionalitást figyelembe véve meglepődött a brüsszeli vétófenyegetés feloldásán?

Egyáltalán nem. Bizonyos értelemben az Európai Unió mindig válságban van, és ezt nem kritikaként, hanem szimplán leíró jelleggel mondom. Kicsit olyan, mint egy nagy olasz család, ahol állandóan veszekednek, egymás felé hajítják a tányérokat, de amikor jön egy külső támadás, összerántanak, és mindenki kifelé lő. Ennek a működési módnak a velejárója az, hogy amikor sok pénzről van szó, még több ok van a civakodásra. Márpedig most nagyon sok pénzről döntöttek: a transzfer mértéke uniós szinten a GNI (bruttó nemzeti jövedelem) egy százaléka, az Európai Bizottság minapi konferenciáján bemutatottak szerint Magyarországon ez az arány négyszázalékos, az EU-ban egy főre számítva a harmadik legnagyobb. Ezért már megéri csörtézni, van tétje. Emellett ez arra is jó alkalom, hogy ki-ki a maga választóközönségének elmondja, hogy milyen keményen kiállt a nemzeti érdekek érvényesítéséért.

Mindig, amikor a költségvetésekről van szó, ez a táncrend. Mindenféle drámai események történnek, majd megegyeznek, mert ez a közös érdek. Azt senki nem vállalná, hogy fél vagy egy évig a kevésbé fejlett vagy éppen a járvány sújtotta déli államok ne vagy csak nagyon kevés pénzt kapjanak. Amióta Margaret Thatcher 1984-ben elérte, hogy ha a britek befizetnek 100 fontot, akkor 75-öt vissza kell kapniuk, minden nagyobb pénzügyi döntésnél operai drámák történnek. Gildának ott a hátában a kés, de a felvonás végén kijön meghajolni. Az ilyen viták otthon jó szolgálatot tesznek: mindenki azt kommunikálja, hogy kemény harcokban, de nyert.

A vita bevett szokás, de a zsarolás is?

Az véleményes, hogy ízléses-e, ha az unió harmadik legnagyobb támogatottságú országa vétóval fenyeget. Egyébként már októberben elhangzott az Európai Unió gazdaságtana órámon, hogy lesz megállapodás. Aztán jött a vétó, ami megállapodással zárult. Ha a politikai következményeket nem is nézzük, olyan mértékű fennakadást okozott volna, ha nincsen végrehajtási rendelet, amit nem lehetett vállalni. A kérdés megválaszolásához fontos elmondani: nem Magyarország került volna igazán nagy bajba, hanem a déli államok. Emellett a vitának számos dimenziója van: például az uniós döntéshozó szervek közötti versengés vagy a nemzeti kormányok közötti vita az EU jövőjéről.

Hosszabb távon a tárgyalóasztaloknál fizethetjük meg Brüsszel sarokba szorításának, illetve az arra tett kísérletnek az árát?

Az Európai Unió lecsupaszodott. Korábban valós cél volt az európai békerend megteremtése, a demokratikus kapitalizmus példája például a Közel-Kelet, Ukrajna vagy Oroszország számára. Amikor Magyarország az Európai Unió tagja lett, ez egy olyan közösség volt, amihez sokan akartak tartozni. Mára ez elmúlt. Már 2005-ben, az unió alkotmányáról szóló francia és holland népszavazás jelezte, hogy az európai projekt elvesztette a vonzerejét a polgárok jelentős része számára. Nem Kelet-Közép-Európában, hanem a nyugati, jóléti államokban, amelyek a révészt fizetik. Ettől kezdve felerősödött egy olyan tendencia, hogy az a merészség, amit korábban Anglia megengedett magának, norma lett. Márpedig ők nukleáris hatalomként, birodalmi múlttal, a világ pénzügyi központjaként sok mindent megengedhettek maguknak, amit mások nem. A magyar, a lengyel, a szlovák, sok esetben pedig a finn és dán kormány is beállt a hátuk mögé, az angolok pedig elvégezték a piszkos munkát. Ők voltak az undokok, akik kiálltak olyan ügyekért, amikért mások nem feltétlenül. De már nincsenek angolok. Most ki kell állni a placcra. A magyar és a lengyel kormány felmérte ezt, és úgy látták, helyes vállalni a kockázatot, ráadásul mindez a belpolitikában még jól is elsülhet. A nemzetközi porondon pedig nem jelent súlyos veszteséget, hiszen már nincsenek olyan európai projektek, ideák, mint a korábbi időszakban.”