Tévedések végjátéka?

„Az alapító államok, illetve az uniós integráció korábbi szakaszaiban csatlakozottak a maga nemében valóban egy páratlan intézményi és jogi-eljárási struktúrát hoztak létre. A második világégés elmondhatatlan pusztulataitól elrugaszkodva – persze külső, főleg amerikai segítséggel – az ­európai államok újra az épülés, majd a virágzás mezejére léptek, melyet béke, prosperitás és a mindezekért való kölcsönös együttműködési szándék kísért. Már Nyugaton. És kizárólag ott. Ugyanis szép csendben elfelejtődött, hogy a békés építkezés lehetőségének, annak érdemi külső (katonai) fenyegetettségektől való mentességének ára volt: az, hogy ennek a Lajtától keletre lévő országok nem lehettek a részesei, ugyanis kommunista elnyomás alá kerültek.

A valóság azonban ez volt, igen, a Nyugat odadobta Közép- és Kelet-Európát a szovjetnek. Nyilvánvalóan mindenki tudta ezt, ha nem is említették – persze aki a politikában barátokat akar, az tartson kutyát, szokták mondani.

Mindeközben évtizedek alatt viszont (Nyugat-)Európa társadalmilag és szociokulturálisan radikálisan átalakult: a világviszonylatban is párját ritkító jólét demográfiai hanyatlást idézett elő. Ez a generációs ellentétekkel együtt súlyos problémákat okozott a munkaerőpiacokon, amelyre a bevándorlás ösztönzése volt a válasz. 

Hermetikus elzártsága miatt ugyanakkor a szociális miliő ilyen jellegű átalakulására Közép- és Kelet-Európában nem került sor. Még. A továbbra is domináns liberális korszellem ugyanis igyekszik „kitölteni a teret”, az integrációt föderalizációvá (az uniót birodalommá) átformálni szándékozóknak pedig ez – fogalmazzunk óvatosan – kapóra jön.”