Liberális szómágia

„Gondolkodásunkat nagyban meghatározza a nyelv, amelyet beszélünk. Nehezen írjuk le azt, amelyre szavunk sincs, nem véletlenül fontos része több disztópiának is a nyelvi diktatúra – gondoljunk csak az orwelli újbeszélre.

Ugyanilyen logikával működik a nem kevésbé diktatórikus politikai korrektség is. Elindult onnan, hogy ne használjunk az érintettek által sértőnek tartott szavakat például bizonyos társadalmi csoportokra, mostanra azonban eljutott odáig, hogy gúzsba köti a gondolkodásunkat és a szólásszabadságunkat is.

A tavaly november 29-i londoni terrortámadás egyéves évfordulóján írt fontos publicisztikát a Telegraphba Sajid David volt brit belügyminiszter arról, hogy nem oldjuk meg a problémákat azzal, ha szebb nevet adunk nekik. David szerint azok az aktivisták, akik iszlamofóbiát kiáltanak minden egyes alkalommal, amikor a hatóságok fel akarnak lépni a szélsőségesség ellen, aláássák az Egyesült Királyság azon törekvéseit, hogy megvédjék az embereket az iszlamista terrorizmustól. Ironikus módon egyébként a volt belügyér maga is muszlim, de úgy látja, az iszlamizmus „ideológiai vírusa” ellen nem elég hatásos „fertőtlenítőszer” az olyan kifejezések használata, mint a „vallási indíttatású terrorizmus”. Ezt a gyakorlatot nemcsak a magukat felvilágosultnak tartó, politikailag korrekt aktivisták hirdetik, hanem a politikai iszlám szervezetei is, amelyek így akarják elterelni magukról a figyelmet. David szerint nem az áldozatot, a Nyugatot kell vádolni és iszlamofóbiát kiáltani folyton, hanem nevén nevezni a problémát és felvenni vele a harcot.

London pakisztáni polgármestere, Sadiq Khan – tudják, aki szerint a terrorizmus a nagyvárosi élet része – természetesen keresztül is akar verni minden ilyesmit a fővárosi rendőrségen, ami még a fekete rendőrök érdekvédelmi szervezete szerint is túl polkorrekt.”