Megpróbálom megmagyarázni. Az én szememben az az árulkodó bűn Szájer esetében, hogy nem tartotta be a brüsszeli karantén-szabályokat; ezért is volt a rendőrségi eljárás. Mi is itt a probléma? Az, ami minden diktatúrának és a diktatúrák embereinek az igazi, a legvalóságosabb természetrajzát illeti: a gőg, a hübrisz, az elbizakodottság. Az tudniillik, hogy ezek az emberek valóban azt hiszik, mi több, meggyőződésük, hogy azt tesznek, amit csak akarnak. Ők felette állnak mindenen: törvényeken, szabályokon, elvárásokon, jó ízlésen, rájuk egészen más előírások vonatkoznak, mint a közönséges halandókra. A szexparti a brüsszeli rendőrséget sem érdekelte volna, kit érdekel, váljék egészségükre ezekben a karanténos, nehéz időkben, miért is törődött volna ezzel a rendőrség? És most újra aláhúzom: egy normális világban senkit sem érdekel a másik szexuális orientációja, szexuális szokásai, csak azokat, akik alattomos és ocsmány hazugságkampányt kívánnak erre hangszerelni. De még a kábítószer sem kelti fel a hatóság figyelmét, ha az illető nem nagybani drogdíler. Ám ez a szabályszegés annál inkább, s ezzel a gőgtől és a maga fontosságától duzzadó magyar képviselő – hozzáidomulva az itthoni familiáris langymeleghez és kivételezett pozíciójához – ostoba módon nem számolt.”