Bábel tornyát ma is építjük, azt hisszük, hogy mindenhatóságunkban kivethetjük Istent az életünkből.
”Bizonyos történeteket, képeket, szimbólumokat csak felnőttként ért meg az ember. Konfirmációs felkészülésem idején megtanultuk a bűnbeesés és Bábel tornyának történetét, de bizony egy kukkot sem értettem belőlük. Illetve annyit felfogtam, hogy az ember megszegte az isteni rendelést, evett a tiltott fa gyümölcséből, így elveszítette ártatlanságát. Akárcsak a Sineár földjén épített város és égig érő torony históriájában: az addig egységes emberi nemzet szétszóratott, mert Istent játszott, mindenhatónak képzelte magát.
Megértettem tehát szövegszinten, de csak jóval később ébredtem rá: ezek a történetek rólunk szólnak. A gyarló emberek mi magunk vagyunk. Nem valamilyen régi monda vagy mítosz fekszik előttünk, hanem az időtlen bűnbeesés krónikája. Bábel tornyát ma is építjük, azt hisszük, hogy mindenhatóságunkban kivethetjük Istent az életünkből. Pedig ha Isten már nincs velünk, emberi ábrázatunk nemcsak sérül, de a felismerhetetlenségig eltorzul. Akkor egyedül maradunk a kozmoszban, és az Énre fagyos, dermedt, örök tél vár. Talán ez a kárhozat. József Attila pontosan megfogalmazta a modern ember kozmikus magányosságát:
»Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhaná0
sjátszik a nyárfa levelén.
A semmi ágán ül szívem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szelíden
s nézik, nézik a csillagok.«”