Stratégiai magyar és lengyel vétó

„A közös hitel folyósításának jogállami feltételekhez kötése azonban olyan, mintha egy társasház hitelt venne fel a homlokzat felújítására, aminek a rá eső részét minden tulajdonosnak fizetnie kell, de az egyes lakók lakása előtti falat csak akkor vakolnák újra, ha év közben rendesen takarítják a lépcsőházat. Hogy mi az, hogy »rendesen«? Azt majd a tulajdoni hányad kétharmadát képviselő lakók később megmondják. Egyetlen felelősségteljes ügyvéd sem engedné, hogy az ügyfele ilyen szerződést írjon alá.

Egy pénzügyi követelés jogszerűségének ténye persze még korántsem jelenti azt, hogy azt a követelő rövid időn belül meg is kapja – aki pereskedett már életében, az jól tudja ezt. Jelen esetben azonban Magyarországnak kevésbé, vagy legalábbis kevésbé sürgősen van szüksége az újraindítási alapra, mint az unió déli tagállamainak, hiszen Magyarország jelenleg hitelképes mind a belföldi (lásd szuperállamkötvény népszerűsége), mind a nemzetközi pénzpiacon, ahonnan most alacsony kamattal, politikai/ideológiai feltételek nélkül tud a gazdaság élénkítéséhez szükséges pénzhez jutni. Igaz, hogy az EU-s hitel részben nem visszatérítendő lenne, de Brüsszel és az Európai Parlament eddigi attitűdjéből aligha feltételezhető, hogy ne akarnának ebből minél több pénzt visszatartani. Vagyis a pénz­piaci hitelek jóval kiszámíthatóbbak, ráadásul ezek esetében attól sem kell tartani, hogy nem fordíthatók a klasszikus megszorító politikával szembemenő »unortodox« intézkedésekre.”