Izgatók és hígvelejű utópisták

„Egyes események azért lepik meg az embert, mert oly régóta számít azokra. Sokszor hirdetjük a veszélyek jelenvalóságát, mégis bízunk benne, hogy rémlátomásaink nem válnak valóra. Mostanában azonban egyre inkább úgy tűnik, a rémlátomások valóra válnak – és napról napra meg is lepődünk. Már megszámlálni sem lehet, hogy – nemcsak az elmúlt hetekben, de az elmúlt években – hány súlyos terrortámadás érte a nyugati nagyvárosokat, hányszor kellett tömegeknek fejvesztve menekülniük a géppuskaropogások vagy bombarobbanások során felcsattanó »Allah akhbar!« felkiáltások közepette. Meglepődünk, meghökkenünk, de nem teszünk semmit – mert Európa, talán az egész Nyugat az álságos pózolás és az impotens sivárság állapotában van.

Nem pontosan az a fokmérője ugyanis egy civilizáció erősségének vagy gyengeségének, hogy mennyi és milyen minőségű támadássorozat éri, hanem hogy arra mennyiben és milyen intenzitással válaszol, pontosabban védekezik az ellen. A szellemi anarchia örvényébe alámerült Európa pedig láthatóan nem mer, nem akar erélyes válaszokat adni, hiszen már réges-régen megtagadta önmagát, porfogót terített múltjára, egykori nagyságát, magabiztosságát szégyenkezve, szemét lesütve kitessékelte a hátsó ajtón. Pontosabban szólva egy új típusú magabiztossággal vértezte fel magát: a semmibe vetett hittel. Hígvelejű utópisták és rosszlelkű izgatók – beleszerelmesedve a felvilágosodás önhittségén alapuló emberképbe – ugyanis azt találták ki, hogy nincs szükség arra, amit az ember nem tud ésszel felfogni, ami nem magyarázható meg a tudomány eszközeivel és metódusaival. Abszolútumnak tették meg a relativizálást: nem kell se Isten, se szokás, se hagyomány, se erkölcs, se morál, csak a szubjektivista káosz.

Tisza István, akit a fent felidézett utópisták és izgatók megtestesülései gyilkoltak meg bestiális és sunyi módon 102 évvel ezelőtt, mindezt így fogalmazta meg: »Felvilágosodásuk szavakban szabadságot és egyenlőséget hirdet, de valójában az indulatok szabadságát és az élvezetekben való egyenlőséget.« Hogy az időközben gátlástalanná nyomorodott progresszióhívők – liberálisok és szocialisztikus gondolkodásúak egyaránt – tisztában voltak és vannak-e azzal, hogy kontinentális ármánykodásukkal rögről rögre lapátolják ki a talajt a nyugati civilizáció lába alól, vagy valóban hittek és hisznek az emberiség nyílt társadalomban való végső feloldódásában, igazából már lényegtelen.”