Csalás lett volna?

„Nem tudható, és valószínűleg nem is fogjuk megtudni azt, hogy az amerikai elnökválasztás során a csalások tömegesek, netán rendszerszintűek voltak-e.

A tengerentúli demokraták kö­rében él az a meggyőződés, hogy a többségi elvnél fontosabb a progresszív szemlélet érvényesülése – ha a demokráciáról van szó. Hiszik, hogy a nép »fejletlen« része nem dönt helyesen, amikor figyelmen kívül hagyja a liberális értékeket. (Van, hogy ezért butának vagy bunkónak nevezik őket.) Szerintük a demokrácia nem is létezik liberalizmus nélkül. Ezek alapján nem állítom ugyan, de határozottan el tudom képzelni, hogy az amerikai elnökválasztás során a demokraták kampánygépezete rendszerszintű csalást követett el.

Semmi kétségem afelől, hogy nincs bármilyen morális akadály azon hatalomra törő liberális csoportok és emberek előtt, akik olyan írásokon és elméleteken szocializálódtak, amelyek gátlástalanul állítják, hogy a demokrácia attól demokrácia csupán, hogy megfelel a liberális céloknak, nem pedig a többségi elv végett. Azaz úgy vélekednek, hogy demokrácia és a libe­ralizmus kéz a kézben jár. Így minden pironkodás nélkül (ráadásul a tevékenységük morálisan helyes voltában való hittel) csalhattak. Szerintük ugyanis az a kizárólagosan jó és »fejlett« társadalom, amelyet ők képviselnek. Ez a hit pedig oly erős, hogy minden, a csalással kapcsolatos morális aggályt is felülírhat.

Amikor Fareed Zakaria 1997-ben megírta a The Rise of Illiberal Democracy című tanulmányát a Foreign Affairsben, hosszú időre negatív tartalommal töltötte fel az „illiberális” kifejezést. A politikai gondolkodó szerint a kormányzás legitimitásának nem csupán a többségi elven alapuló választásokat kell tekinteni, hanem egy kormányt az alkotmányos liberalizmussal összefüggő mércével kell megítélni. Tehát – ahogy azt Zakaria leírja – a liberalizmus eszméje fontosabb egy olyan többségi véleménynél, amely nem elégíti ki a liberális igényeket. Ez az elmúlt húsz évben filozó­fiai dogmává vált a nyugati politikai gondolkodásban.”