A fiktív hősök és a nemzeti/demokratikus minimum illúziója

„Nyugaton divatja van a fiktív (irodalmi,filmes) hősöknek emléket állító szobroknak, emlékhelyeknek. Az ilyen emlékhelyek jobban szolgálnák a nemzeti minimum kialakítását, mint a valós hősök emlékhelyei. Az irodalmi hősökkel ugyanis mindenki tud azonosulni, míg a valós hősök már megosztók.

...

A fiktív hősök bárhogyan értelmezhetőek, hiszen bárki számára bármit jelenthetnek. Mivel a képzelet szülöttei, az olvasó, néző maga dönti el, szimpatikusak-e számára, vagy sem, és mit jelentenek számára. Sőt, fantáziával még az elő- és utóéletüket is maga alakíthatja. Nincs egyetlen, kötelező olvasat. Esetükben nincs egy, a közösség minden tagjától kötelezően elvárt egyféle értelmezés, mert nem is lehet. Nincs egy – nemzeti vagy demokratikus – minimum. A minium hiánya az, amelynek révén képesek összekötni a társadalom tagjait.

Ezért célszerű lenne, ha a történelmi alakok megítélését is az állampolgárokra bíznánk. Ehhez azonban nagy bátorságra van szükség mind a történelemoktatás, mind a politika részéről. De föl kell ismerni: nincs nemzeti konszenzus olyan személyiségek megítélésében, mint Nagy Imre, Horthy Miklós, de – mutatis mutandis – Thököly Imréében sem. Ha nincs, akkor viszont azt erőltetni szükségszerűen nem közelebb, hanem távolabb visz bennünket a politikai közösség kohéziójától.

Ezért több fiktív, irodalmi és filmes, és kevesebb történelmi szoborra és emléktáblára lenne szükség. Előbbiekben könnyen egyetértünk, könnyű jobb- és baloldalinak, szegénynek és gazdagnak egyetértésre jutni.”