A dogma én vagyok – Douglas Murray új kötetéről

Douglas Murray Európa furcsa halála című könyvével szerzett magának hírnevet, amelyben elsősorban kívülről érkező problémákról beszél: migrációról, a muszlim bevándorlók által képviselt fenyegetésről és az egyre mélyülő identitásválságról. Új könyve, A tömegek tébolya viszont befelé fordul, s egyes nyugati csoportok legfrissebb „termékeinek” – de fogalmazzunk az ő szavaival: dogmáinak – elemzését adja.

A szerző szerint a nagy narratívák iránt bizalmatlan posztmodern ember saját identitását és annak önkényes alakítását helyezte a vallás és a politikai utópiák helyére.

amelyek radikálisan követelik a hallgatást, de még inkább az egyetértést.

Az író korszakunk mesterkélt dogmáit beszédesen a kötet fejezeteiként csoportosítja: Gay, Women, Race, Trans. A témák közötti átkötő esszék keretezik a tárgyalt csoportok gondolati alapvetéseit és eszköztárát. Végigkövetve a homoszexuálisokat képviselő szervezetek, a feministák, az antirasszista mozgalmak és a transzneműek „harcát” a példákkal teletűzdelt szövegben, nem véletlenül támad az embernek az az érzése, hogy a tárgyalt folyamatok és módszerek hasonlók: a témák köré épült mai, elvadult globális diskurzusunkból visszaolvasva is elrugaszkodott „szakirodalom” propagálása, ezek alapján formálódó mozgalmak felfuttatása, majd üzeneteik politikai segítséggel való fokozatos betolása a fősodorba. Amint az elfogadottság elért bizonyos szintet, kommunikációs tér nyílik a gazdasági szereplők és a társadalom alkalmazkodásának kikényszerítésére.

Murray nem hallgatja el az adott csoportok belső megosztottságát sem, hiszen teljesen más a homoszexualitás dekriminalizációjával, a női egyenjogúsággal, a rasszokon felül álló egyenlőséggel vagy az interszexként született emberek helyzetére való megoldáskereséssel azonosulni és ezekért küzdeni.

Azonban, ahogy a jelenünk megmutatja, a dekriminalizációért való küzdelemből a legalapvetőbb emberi intézmények – a házasság, a család – ellenvéleményt nem tűrő átformálása, a nemek közti káros megkülönböztetésből radikálfeminista férfiellenesség, a „színvak” társadalom (Martin Luther King) vágyából fehérellenes kultúrrasszizmus következett, egy nemi identitásával küzdő csoport ügyének felkarolásától pedig már a gyermekek nemváltó műtétének propagálásánál tartanak.

Nem egyszer érzékelteti jellemzően fanyar brit humorával a szerző az új identitáspolitika ellentmondásosságát, amely még néha szórakoztató is. Ilyen a nyíltan homoszexuális PayPal-alapító Peter Thiel esete, aki miután Trump támogatóként „coming outolt”, lmbtq-csoportok melegből átminősítették olyan férfivá, aki férfiakkal szexel. Ilyen a híres Boghossian–Lindsay tudóspáros fricskája, amely egy teljes elitegyetemi rendszeren átvitte és publikáltatta a genderrel kapcsolatos kamutanulmányát A konceptuális pénisz mint társadalmi konstrukció címmel.

Az újmarxisták manifesztumait, a cégek orwelli magatartási és nyelvi kódexeit, a liberális média rég elfeledett, teljesen irreleváns tweetekre alapozott boszorkányüldözéseit vagy a hollywoodi álomgyár álszent Metoo kampányát, amely könnyen vált a #menaretrash hashtag nemi osztályharcos mozgalmárainak eszközévé. Néhol túl sok példát is hoz az író, ami hátráltatja, hogy az amúgy egyedi hangot megütő esszéisztikus stílusában összeálljon mondandója. Efféle hiányérzete maradhat az olvasónak a konklúziónál is, amely nélkülözi az aprólékos és húsba vágó diagnózis utáni következő lépést. Javaslatokat ugyan tesz, ezek felfedése már nem a recenzáló feladata.

Brit szemszögből a kötet leíró, magyar szemmel még részben inkább felkészítő tanulmány egy olyan csatatérre, amelybe a bevonódásunk már eldőlt. A kérdés az, hogy itthon a józan ész emberei a kellő pillanatban készen állnak-e megvédeni magukat érvekkel és ismerettel annak a totalitárius eszmének az új formájával szemben, amelytől éppen csak megszabadultak.