Kísérletezésre nincs idő, különben hatmilliós ország leszünk!

„Hogyan történt a csecsemők ellátása abban az időben?

A hat hetes gyermekágyi segély után – nem hat hónap, vagy három év, mint most! – a nőket bekényszerítették a munkahelyekre. A csecsemőket a nagyszülők, vagy a szomszédok látták el, vagy az akkor kiépülő bölcsőde-hálózatba terelték őket. A kommunizmus egyik eszmei megalapozója, Engels azt hirdette, hogy minden gyermeknek intézetben kell nevelkednie attól a perctől kezdve, hogy nélkülözni tudja az elsődleges anyai gondoskodást…Ennek szellemében akkoriban háromféle bölcsődét működtettek hazánkban is: a napos, a hetes és a hónapos bölcsődéket! A napos bölcsődét pontosan ismerjük, ezek ma is megtalálhatóak hazánkban. A hetes bölcsőde azonban már magyarázatra szorul. Ez úgy működött, hogy hétfő reggel beadták a magatehetetlen (hat hetes!) csecsemőket az intézményekbe, aztán szombat este értük mentek. A havinál pedig havonta egyszer vitték haza a gyermeket a szülők… Ez utóbbi kettő tulajdonképpen állami gondozást jelentett!

...

Ekkor alakul ki az empátia, az együttműködési képesség, a tolerancia és más szociális képességek. Ha az édesanya nincs jelen, a csecsemő egy úgynevezett szeparációs szorongást él át, ami attól függően, hogy mennyi áll fenn, különbözőképpen rögzül az idegrendszerben, a személyiségben. Ha ilyen módon a gyermek számára nem biztonságos örömforrás az első kapcsolat, akkor sérül a kötődési képessége, ami egész életében elkíséri, befolyásolja a mentális képességeit, az egészségét, a társas kapcsolatait – és a gyermekvállalását is. Magyarországon az ’50-es és a ’60-es években százezrek, sőt milliók nőttek fel így, közvetlenül megtapasztalható anyai jelenlét és gondoskodás nélkül, és ennek hatásai erőteljesen meg is jelennek a mai felnőtt generációk képviselőiben; befolyásolja a társadalmi együttműködési készségeiket, az egészségi állapotukat, mentális képességeiket, illetve utódgondozási hajlandóságukat.

Ezek szerint a nők ’50-es évektől történő munkába kényszerítése máig érezteti a hatását?

Pontosan így van. Azt lehet látni, hogy a világháborúk kisebb mértékű transzgenerációs traumát okoztak, mint az egymást követő női generációk (édesanyák) munkába kényszerítése. Ezen igyekeztek segíteni 1967-ben, amikor Fekete Gyula javaslatára bevezették a GYES-t, amellyel lehetővé vált, hogy az édesanya otthon maradhasson a csecsemővel. Addig azonban csupán hat hetet tölthettek együtt az édesanyák a gyermekükkel. A GYES-sel járó otthonmaradás hatása egy éven belül már jelentkezett is – akkor tizenháromezerrel nőtt a születések száma. Nem elsősorban a pénzügyi támogatás volt a döntő, hanem az a tény, hogy az édesanyák otthon maradhattak a gyermekükkel! Az anyagi biztonság mellett idő is kell a gondozási feladatok elvégzéséhez. Más fontos tényezők mellett ezek együttes jelenléte tudja befolyásolni a születések számát. Nem látunk más utat a gyermekszületések számának növeléséhez. Ennek az alapvető természeti törvénynek a fölismerése kulcskérdés. Kísérletezésre és próbálkozásra már nincs idő – a jelenlegi, 90 ezer körüli éves születésszám csupán egy 6 milliós ország utánpótlását fedezi…”