„Miért szorongunk a haláltól: mert nem tudjuk, mikor, vagy mert nem tudjuk hogyan jön?
Szerintem a haláltól való rettegésnek ezer arca van. Félhetünk az időpontjától, a hogyanjától, önmagunk és szeretteink elvesztésétől, az értelmetlenségtől, az elfeledettségtől, az esetleges fájdalomtól, életünk elherdálásának véglegessé válásától, az ismeretlentől, a túlvilág milyenségétől vagy éppen a teljes semmi borzalmától. Vagy akár ezektől egyszerre. Ami lényeges, hogy a halálfélelem és a halálszorongás két külön fogalom. Az első egy tudatos rossz érzés a halál miatt. Az utóbbi pedig egy tudattalan nyomasztó állapot, ami minden embert jellemez és mindig ott motoszkál bennünk. A haláltól nem fél mindenki, de mindannyian szorongunk tőle. Ez tesz bennünket emberré és választ el az állatvilágtól. Halálszorongó főemlősök vagyunk. És ebbe bele kellene pusztulni, de szerencsére feltaláltuk a kultúrát és fennmaradtunk.
A könyvben szó esik arról, hogy mennyire fontos az önbecsülés. Ön szerint hogyan kellene az emberek önbecsülését megszilárdítani és mi lenne a következménye ennek?
Ha a halálszorongással valamit szembe akarunk állítani, akkor ahhoz egyfajta halhatatlanságot kell éreznünk. Az önbecsülés valójában ennek az érzésnek az alapja, amit a kultúrából igyekszünk kinyerni. Egy jó és erős kultúra önbecsülést – vagyis halhatatlanság-érzetet – ad a benne élőknek. Egy meggyengült kultúra viszont erre képtelen, ilyenkor az embereket elárasztja a halálszorongás, ami különféle pszichológiai problémákban, kedélybetegségekben, társadalmi zavarokban jut felszínre. Az önbecsüléshez három dolgot kell éreznünk egyszerre: hogy a világnak van értelme, hogy az életünknek van értéke és hogy másokhoz kapcsolódunk. Ha bármelyik elveszik, védtelenek maradunk a »haláldémon« üvöltésével szemben. A 21. századi világban most éppen ez zajlik. Egónk és technikai civilizációnk van, de önbecsülésünk és kultúránk nincs.”