„Azt mondja, művészeti kérdésekben ne önt kérdezzük, de mit szól magához a lezajlott folyamathoz? Ha ön lett volna az SZFE rektora, hogyan éli meg, hogy gyorsan elfogadnak egy törvényt, nem kérik ki a véleményét, nem veszik figyelembe az SZMSZ-re vonatkozó javaslataikat vagy azt, hogy kit szeretnének a kuratóriumba? Minden a fejük fölött zajlott.
Szerencsére nem nekem kellett megélnem ezt vezetőként, ilyen szempontból nem tudok a kérdésre válaszolni. Én a történet egy pillanatában léptem be.
Az eljárásról mi a véleménye?
A döntéshozók talán azt gondolhatták, hogy miután a modell más egyetemeken működik, sőt a MOMÉ-n szinte maga a rektor képviselte ezt az álláspontot, miért ne működhetne ugyanígy a Színművészetin is.
Például azért nem, mert olyan embereket raktak föléjük, akik élesen kritizálták az egész egyetemet, degradálták a munkájukat… Annak is van üzenetértéke, hogy Vidnyánszky Attila lett a kuratóriumi elnök.
Upor László engem is emberi tárgyként jellemzett egy interjúban. Egy olyan ember, aki rektor szeretett volna lenni, emberi tárgynak minősít egy másik embert, ez mindent elmond a helyzetről.
Térjünk vissza arra, hogy mit gondol a folyamatról.
Biztos, hogy több párbeszéd kellett volna, ez hiányzott az elején, ezt elismerem, de én akkor még nem voltam a folyamat részese, egy másik fázisban kerültem a játékba. Arra készültem, hogy a béke követe lehetek, de úgy látszik, erre nincs nyitottság.
Azt mondják, ha valóban a modellváltás, és nem az egyetem bevétele lett volna a cél, lehetett volna ezt finomabban intézni, 1-2 éves átmenettel akár.
A modellváltás sehol sem ment túl hosszú ideig, 2 évekre nem is emlékszem. Volt egy kialakított eljárásrend, ezt követték itt is. A párbeszéden kívül többet itt nem nagyon lehetett tenni.
De az ön számára nincs ennek egy kultúrharcos, ideológiai töltete is?
Ezt a kuratóriumtól, vagy még inkább a bent lévőktől kell megkérdezni, hogy így gondolják-e. Hogy azért harcolnak, mert nem fogadják el a modellváltást, vagy azért, mert ezt kultúrharcnak gondolják.