Amerika nem mi vagyunk, csókolom!

A honi kapitalizmuskritikus tábor mindenkinél korábban elkezdte a Bernie Sanders-kampányt, a mi balliberális médiumaink is teljes gőzzel futtatják az amerikai fősodratú média Trumpot lejárató kontentjeit; mi pedig itt a konzervatív médiatérben hol gyanakodva, hol irigykedve nézzük, védjük, dicsérjük az Egyesült Államok elnökét, benne látva féltve őrzött jobbos meggyőződéseink tengerentúli letéteményesét, az életvédő, transz- és melegpropaganda-irtó, szólásszabadságpárti, libernyákpukkasztó kultúrharcost. Botlásait, a száját és tweetelő ujjbegyeit rendre elhagyó bődületes marhaságokat kuncogva figyeljük, és titkon azért meg-megköszönjük a teremtő Istennek, hogy úgy igazándiból mégsem nekünk kell egy politikai gyékényen árulnunk vele.

Pedig valójában csak

A fideszesek találnak maguknak valakit, aki legalább politikai szlogenek szintjén hisz a konzervatív értékekben, a momentumosok (román-amerikai jelölt híján) drukkolnak, hogy lehetőleg valami interszekcionális kisebbségi politikai termék legyen a preşedinte, a szélbal meg lelkesedik egy öreg marxista milliárdosért.

Tízezer kilométerről is szagát fogjuk a mi kutyánk kölykének, meg a más kutyájáénak is, ösztönből tudjuk mind, hova álljunk. Az érdeklődés, amit amerikai bírók, fegyverviselési és melegjogok meg választási rendszerjellemzők iránt tanúsítunk oly sokan, a világ minden egyéb részével szembeni érdektelenségünk és sablonos, tudatlan, elnagyolt narratíváink tükrében szinte értelmezhetetlen.

Persze, az Egyesült Államoké a világ legprofesszionálisabb, leginkább grammra, dollárra és tizedszázalékra kimért politikai biznisze, és sokan veszünk át Amerikából jó és rossz közéleti gondolatokat – de azért a nap végén az USA mégsem a mi országunk, hanem egy másik, ha azok közül a legerősebb is.

Úgyhogy

Regionális szakértők egy szűk körén kívül senkit nem érdekel itthon a horvát minimálbér, az üzbég emlékezetpolitika, Namíbia bányanyitásai vagy az argentin néplélek. Csak a szakági megszállottak foglalkoznak a melegjogok helyzetével Mexikóban, és főleg őket izgatja a finn alapjövedelem-kísérlet is.

Az átlagember – ha drukkolni tartja kedve – minden külföldi választáson a magyar érdeket nézi. Hogy ahol van magyar jelölt vagy magyar párt, ott az legyen minél erősebb, ahol pedig nincs, ott a leendő vezető lehetőleg ne utálja a magyarokat. A horvát, svéd, finn, olasz vagy éppen német választásokat érintő preferenciáinkat elsősorban – hála az égnek – nem a jobbos-balos meggyőződéseink határozzák meg, hanem az, hogy Andrej Plenković tiszteli a magyarokat, Zoran Milanović meg utálja, és hasonló a helyzet Jimmie Åkesson és Stefan Löfven, Jussi Halla-aho és Sanna Marin, Matteo Salvini és Giuseppe Conte viszonylatában is. Katarina Barleynak, Martin Schulznak meg a mindenkori német zöld és balpárti vezéreknek pedig azért nincs és nem is volt soha komoly magyarországi rajongói bázisuk, mert – a Magyarországgal kapcsolatos, hagyományosan kőbunkó megnyilatkozásaikon túl – ellenfelei annak a német autóiparnak, amely hazánk nem egy és nem két régiójában a jólét letéteményese.

Amikor a világon valahol szabad választásnak nevezhető állampolgári aktus történik,

Az, hogy Németországban a Merkel vezette kereszténydemokraták legalizálták a melegházasságot, nem változtat a CDU/CSU és Magyarország stratégiai érdekközösségén, ahogy az sem viszi sírba az Északi Liga és Magyarország szövetségét, hogy az olasz jobboldal nem veti meg a nyakló nélküli állami túlköltekezést, mi pedig utáljuk. A politikai meggyőződéseink játéktere a saját választásainkon van, nem a másokéin. Minden más voksoláson magyar érdek van, össznemzeti, egyértelmű, kizárólagos. Nincs jó indok arra, hogy ez az Egyesült Államok esetén máshogy legyen.

November elsejével távozik Budapestről David B. Cornstein nagykövet, Donald Trump első és egyetlen magyarországi kinevezettje. Ha két és fél éves itteni szolgálatára visszatekintünk, egy nyugalmas, csendes fejlődési időszakot látunk, melyet nagyívű fegyverkezési megállapodások jellemeztek – és a belpolitikától való feltűnő tartózkodás. Hiába volt a 82 éves Cornstein élethossziglan republikánus, nem tett hitet az orbánizmus mellett, nem volt az országban sűrű amerikai vendégjárás, az ideológiai fegyverbarátság örvén nem parádéztak Budapesten amerikai hivatalosságok. Cornstein képviselte Budapesten Amerika érdekeit, amikor ezek a mieinkkel egybeestek:

Diplomáciai business as usual zajlott, épp úgy, ahogy a világ vezető nagyhatalma és egy közepes európai ország között annak lennie kell. Nyoma sem volt annak a lekezelő, banánköztársaság-politika jegyeit mutató amerikai hozzánkállásnak, ami a kultúrharcos Eleni Kounalakis nagykövet időszakát jellemezte, vagy éppen  a dicstelen emlékű „jóbarátét”, André Goodfriend ügyvivőét, aki kitiltási botrányt kavart egy pohár sütőolajban. Az amerikai külügyminisztériumban nem Victoria Nuland fogadta Szijjártó Pétert a maga New York-i gőgjével, hanem Mike Pompeo Kansasból, azzal a tisztelettel, ami egy szövetséges külügyminiszternek kijár. Nem csinnadratta volt és kebelbarátság, hanem együttműködés és tisztelet.

Amerikában az elnökválasztásokon számunkra a legkevésbé lényeges kérdés az, hogy Bidennek vagy Trumpnak fogják-e hívni az elnököt. A mi érdekeink szempontjából az a lényeges, hogy a republikánus establishment fogja-e adni a minisztériumok közép- és felsővezetését, vagy a demokrata. A különbség ugyanis az – éppen úgy, mint Horvátországban, Németországban vagy Olaszországban –, hogy a republikánus establishment megadja a tiszteletet, a demokrata meg gyűlöl és lenéz. Egy Biden-győzelem Magyarország számára elsősorban nem az olyan kínos jelenetek miatt lenne káros, mint aminek tegnapelőtt lehettünk tanúi, hogy a demencia és a műveletlenség jegyében egy vezető politikus összekever minket Belarusszal – hanem azért, mert

aminek következményeit nyilván nem kell ecsetelni.

Így tehát mi, magyarok, abban a kivételezett helyzetben vagyunk, hogy a legjobb lelkiismerettel drukkolhatunk Donald Trumpnak ezen az elnökválasztáson, akkor is, hogyha amerikaiként nem feltétlenül szavaznánk rá. A hibái, stiklijei és böszmeségei ugyanis nem érintenek minket. Ha a politikában esetleg egy nagy, de az atomtámadásnál kisebb bakot talál majd lőni, esetleg rossz döntéseket hoz az egészségügy vagy a járványkezelés terén, annak a levét nem mi isszuk meg, hanem az amerikaiak. Viszont megkapjuk a mögötte felsorakozó republikánus establishmenttől a tiszteletet és a nyugalmat, no meg azt a privilégiumot, hogy a Brüsszelből ránk áradó, műveletlen, félreinformált és gyakran gyáva politikusok generálta shitstormmal párhuzamosan nem kapjuk majd az ívet Washingtonból is. A demokraták Magyarország-politikájáról egészen más tapasztalatokat őriz a történelem,

Az összes többi kérdés már nem a mi asztalunk. A mi érdekünk – fideszeseké, momentumosoké, mihazánkosoké vagy dékásoké – e kérdésben egyértelműen ugyanaz: Donald Trump és a republikánusok győzelme. Merjünk az érdekeinknek drukkolni, és ezen a választáson se firtassuk a kutyánk kölykének kilétét, ahogy Horvátország, Németország, Finnország és Olaszország esetében sem firtatjuk..

A saját harcainkat meg majd megvívjuk szépen itthon. Amerikai zavarórepülés nélkül, ha az Isten is megsegél.