„A magyar és a lengyel abortusz szabályozásban egyértelmű, súlyos különbségek vannak, előbbi javára. Van azonban bennük valami, ami nagyon is közös: hogy a nő élete, egzisztenciája fenyegetve kell legyen ahhoz, hogy a törvény engedélyezze számára azt, hogy dönthessen a saját testéről. Az abortuszt ellenzők többnyire gyilkosságként keretezik a terhességmegszakítást (állami szinten pedig demográfiai okok szoktak felmerülni a korlátozás indoklásakor). Csakhogy az az elképzelés, amely szerint a fogantatás pillanatában kezdődik egy olyan élet, amely ugyanolyan jogokkal ruházza fel a magzatot, mint az azt hordozó nőt, pusztán hitalapú. Az emberi lélekről szól, amelynek ha a létezésében hiszünk, és úgy gondoljuk, hogy a fogantatáskor már létezik, akkor valóban, az abortuszt lehet gyilkosságként értelmezni.
De ahogy a vallásszabadságot hirdető országokban azt a gondolatot sem lehet senkivel sem erővel elfogadtatni, hogy Isten fia feltámadt, úgy ez az orvosilag semmivel sem alátámasztott hit sem jogosíthat fel senkit arra, hogy mások teste fölött rendelkezzen. Vallási érzékenységekre hivatkozva még a szabad véleménynyilvánítás sem korlátozható évszázadok óta, és akkor mégis hogyan képzelheti bárki, hogy az ember saját testét érintő döntései fölülírhatók lennének?