A hetedik…

A szerző Erős Kinga, József Attila-díjas irodalomkritikus, a Magyar Írószövetség elnöke

Megdöbbenve olvastam Deák-Sárosi László a Vasárnap.hu-n publikált írását, amelyben Lázár Ervint, a Magyar Írószövetség örökös tagját olyan alkotónak tünteti fel, aki irodalmi előfutára és szálláscsinálója volt a Meseország mindenkié című kötetnek.

Tézisét már rögtön a címben közli olvasóival, hiszen a Hosszan lopakodó érzékenyítés címet írásának kontextusában hogyan is lehetne másképp értelmezni? Ha azonban kételyeink támadnának, cikkének alcíme végképp eligazít: Az első magyarországi LMBTQ mesekönyv előzményei.

A lead általánosító dohogása után Deák bele is vág elemzésébe, azzal a céllal, hogy meggyőzze olvasóit Lázár Ervin írói munkásságának a gyermeki fejlődésre gyakorolt kártékonyságáról. Attitűdjét jól jellemzi önvallomása: „Lázár Ervin művei mindig is taszítottak”. Tulajdonképpen tételmondat ez, amely kibontásához kevés esztétikai érvet, annál több fejlődéslélektani és meseirodalmi félreértést sorakoztat fel, hogy végül a zsurnalizmus alacsony színvonalán olyan feltételezésekre ragadtassa magát, miszerint Lázár Ervin írásművészete egy, a világot átszövő gazdasági háttérhatalom kiszolgálója volna. 

Mielőtt bárki is egy újabb performansz keretében mulcsot készítene Lázár Ervin köteteiből, a teljesség igénye nélkül szeretnék reflektálni Deák-Sárosi írására, mely hemzseg a féligazságoktól, és éppen ezért káros és veszélyes.  A Hétfejű tündért emlegetve a szerző figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy míg az európai és magyar népmesékre valóban igaz (de nem kizárólagosan), hogy a jó és a rossz különválik, és a jó győz, az archaikus mesevilág darabjai (távolkeleti mesék, Aesopus stb.) jellemzően nem a jó győzelmével zárulnak, hanem tanulságtétellel. A legnagyobb műmese szerzők alkotásaira (pl. Andersen) különösen nem a boldog vég a jellemző, hanem a dráma és az abból eredő konklúzió. A mesék célközönsége nem egységes, hiszen függ a kultúrától, a befogadók személyétől, így azok életkorától is.

Lázár Ervin történetei nem didaktikus, kisgyermekeknek szóló mesék, hanem a meseirodalom azon darabjaihoz sorolhatóak, amelyek kifejezetten filozófiai tartalmakat rejtenek magukban, s ezek kibontása a mese eszközeivel történik; éppen ezért többgenerációs (mellesleg több egymást követő generációt is megélt) mesékként olvashatóak. Mindebből is kitűnik, hogy Jean Piaget-re hivatkozni teljesen irreleváns, ha viszont Deák-Sárosi megteszi, jó volna „csak pontosan, szépen”.

Nem arról van szó ugyanis, hogy egy 3 éves kisgyerek képtelen befogadni az őt ért ingert (esetünkben mesét), hanem arról, hogy másképp dolgozza fel, mint egy 7 vagy 12 éves. Deák Piaget-ből levont konklúziója, miszerint „a gyermek 7 éves koráig nem képes absztrakciókra, elvonatkoztatásokra, bonyolult fogalmi társításokra; épp ezért van az, hogy eddig a korig kell megalapozni a stabil értékrendjét”, teljes pontatlanság és demagógia, mert tudvalevő, hogy a kisgyermek is absztrahál, csak épp életkorának megfelelő módon. Egy 3 éves gyermek, mesét hallgatva, az akkomodáció segítségével fogadja be a világképébe nem illő elemeket, egy saját, számára értelmezhető képpé alakítva át.

Erre kézenfekvő irodalmi például szolgálnak a különféle kisgyermeki verssorértelmezések is, így a „szárnyat igéz a malacra” = Szárnyati Géza vagy „ég a házad ideki” = Ég a házad, Dideki. Másfelől az elmondottakból egyáltalán nem következik az, hogy az értékrendet 7 éves korig kell megalapozni, hiszen az már a prenatális kortól elinduló és permanens folyamat, valamint nem kizárólag a mese eszközével történik.

A Hétfejű tündér öncélúságát magyarázva Deák-Sárosi nagyon téved, hiszen Lázár Ervin meséiben a látszólag össze nem illő társítások, a tudatosan használt játékos ambivalencia megjelenítése funkcióval bír. Ha öncélúságról beszélünk, akkor Lázár Ervin munkásságát egy platformra hozni az LMBTQ kritikájával inkább tűnik számomra öncélúnak. Szomorú, hogy a „kultúrharc” mámorában ilyen alacsony színvonalon jutottunk el irodalmi értékeink rombolásáig. Attól tartok, ha nem figyelünk, egyesek levágják a tündér hetedik fejét is, pedig a mese vége így szól: „Mert egy bolond levágta a hat fejét, csak egy maradt neki. Erre az egyre vigyázzunk hát mindannyian. Lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel. És szeretettel”.