A közép-európai térséget három tenger határolja, ha úgy tetszik, nyitja meg a világóceán felé. 2010 óta mindhárom tengeren ígéretes projektek születtek energiafronton: az Adrián Horvátország (Krk), a Balti-tengeren Lengyelország (Świnoujście) és Lettország (Skulte) LNG-terminál építésébe fogott a tankereken érkező cseppfolyós földgáz fogadására, visszagázosítására és továbbszállítására. Romániában pedig az ExxonMobile kezdett a fekete-tengeri gázmezők hasznosításába. (Ez utóbbi projekt elbukni látszik a román állam bizánci útvesztőiben, melyeket a Trump-adminisztráció sem volt képes kiegyenesíteni az olajipari óriás kedvéért.) Ahhoz, hogy mára valódi üzletek jöhessenek létre ezekből a projektekből, egyrészt a tengerparti országok, másrészt a globális energiacégek, harmadrészt viszont a közép-európai magországok nagyszabású infrastruktúra-fejlesztő vállalkozása kellett. Magyarország 2010-2019 között minden határkeresztező gázvezetékén megteremtette a fordított irányú gázszállítás lehetőségét, amivel végre »összenyitottuk« nemcsak Magyarország és szomszédai, de az egész térség lakótereinek ajtóit. Megtörtük az évszázados átkot, mely a térség nemzeteit egyenként Moszkvához (korábban: Bécshez vagy Berlinhez) kötötte be, miközben egymástól elzárva tartotta őket. A következetes magyar politika tehát felszabadítólag hat Közép-Európa összes nemzeti energiapiacára, és miközben persze a magyar mozgásteret növeli a legdinamikusabban, az egész régiónak segít kimozogni évszázadok egyirányú függőségeit.”