Kína nem érti Európát, és ez meglátszik

„Az ilyen pillanatok megmutatták, hogy Kína egyáltalán nem érti az EU-t. A világhatalmak ma már nem kötnek olyan megegyezéseket, mint a tordesillasi szerződés, de a befolyási övezetek képe még mindig él az elméjükben. Tizenhat korábban kommunista közép-európai ország áll össze egy kommunista nagyhatalommal, ez Brüsszelben is kiveri a biztosítékot. Az EU nem szeretne új berlini falakat, és egyértelműen nem akarja kínaira cserélni az orosz befolyást a közép- és kelet-európai régióban, egyfajta új vasfüggönyt hozva így létre. Az Európai Unió megosztottságtól való félelmét jelentős részben Kína generálta, mert nem sikerült megértenie, milyen érzékeny és fontos ez a dolog Brüsszelnek. 

Ezzel együtt Kína azt sem értette meg, hogy mennyit kell majd küzdenie Közép- és Kelet-Európában a befolyásért, legfőképpen az orosz faktornak köszönhetően. Mivel a közép- és kelet-európai régió mindig is a lehetséges orosz fenyegetések árnyékában élt, ezek az országok nagyban függnek az Egyesült Államoktól és a NATO-tól. És mivel függetlenségük ennyire az amerikai védőpajzsra van utalva, egy esetleges Kína–USA-konfliktusban valószínűtlen, hogy ezek az országok Peking oldalára állnának Washingtonnal szemben. Ezt az elméletet jól megcáfolta a Huawei és az általa szállított 5G technológia általános elutasítása a közép- és kelet-európai régióban. Másképp fogalmazva: azzal, hogy ennyire erőszakosan nyomta a 17+1-es platformot, Kína elveszítette a nyugat-európaiak jóindulatát, miközben nem aratott egyértelmű győzelmeket Közép- és Kelet-Európában. 

Kína talán azt gondolhatta, hogy van még egy ásza az ingujjában: az európai populisták új generációja, amely hajlandó barátkozni Kínával, hogy ellensúlyozza az európai blokkot. A megosztottságtól való félelem mellett a populista vezetők az EU legnagyobb ellenségei. Az EU-n belül a fő törésvonal nem Nyugat és Kelet és nem Észak és Dél között húzódik, hanem az EU-t támogatók és az EU-szkeptikusok között, akik közül sokan populista vezetők. Bal- és jobboldali meggyőződésű populistákat mindenhol találunk Európában. A legismertebbek Orbán Viktor, Luigi Di Maio, Miloš Zeman, és korábban Alekszisz Ciprasz. Mind jó barátai Pekingnek, Kínát pedig gyakran eszközként használják az Unióval való egyezkedéseik során, így keltve megosztottságot az EU-n belül. Még most, a koronavírus idején is: Olaszország Kína maszkdiplomáciájával kritizálta az EU-t. 

De a lehetséges előnyökre koncentrálva a kínai vezetők nem vettek tudomást ezeknek a kapcsolatoknak a hátrányairól. Az igaz, hogy Peking néha profitálni tudott: Magyarország és Görögország letompították a Kína Dél-kínai-tengeren végzett tevékenységével kapcsolatos uniós kritikát, Görögország megvétózta a közös EU-s állásfoglalást a kínai emberijogi helyzetről, és egyedül a pekingi magyar nagykövet nem volt hajlandó aláírni az Egy övezet–egy út kezdeményezést kritizáló jelentést. De ezek a kis győzelmek eltörpülnek a bizalomvesztés terhe mellett. A nyugat-európai nagy tagállamok fenyegetésnek tekintik Kína ölelkezését a populistákkal.”