Együtt tesszük naggyá

„Visszatérő dinamikája a magyar közéletet beborító vitáknak, hogy mintakövetőnek vagy mintaformálónak, esetleg mintaadónak ­kell-e lennie az országot irányítók politikájának. Másként megfogalmazva a kérdést: elhisszük-e, hogy kis ország vagyunk, és kis országként mások érdekeihez kell alkalmazkodnunk, vagy tudatosítjuk magunkban, hogy a mögöttünk hagyott ezer év államisága feljogosít minket a történelmünk folytatására, a saját érdekeink mentén történő cselekvésre.

A dilemma persze végighúzódik múltunkon, újra és újra felbukkan. A számos alkalommal két tatár közé szorított ország sokszor nem tudta, melyik ujjába harapjon: nyugat vagy kelet, Német-római Császárság vagy Bizánc, Habsburgok vagy törökök – és a sort hosszasan lehetne folytatni. Voltak természetesen valóban daliás idők, sőt: gondoljunk csak az Árpádokra, az Anjoukra, a Hunyadiakra, de akár a kiegyezés korára. Trianon után persze kelepcébe került az ország, és még jobban belesodródott a külső hatalmak halálos ölelésébe: először a németekébe, majd a szovjetekébe. Ahogy Bethlen István emlékirataiban előbbi kapcsán, de általános érvénnyel idézte Goethét: »Ő csak dalolt, dalolva szólt, / megfogta mosolya: / a kar kinyúlt, utánahullt, / s nem látták már soha.«

A sors, a Jóisten kegyelméből azért végleg se el nem tűntünk, se oda nem vesztünk, hanem a latin, a germán és szláv népek gyűrűjében, különálló minőségünket megőrizve sikerült megtartanunk a hazát a XX. század sorscsapásai közepette is. Az azonban most, a XXI. század első egyötöde után is tanulság, hogy Magyarország csak akkor volt sikeres, csak akkor tudott igazságához erőt szervezni, amikor nem rajta kívül álló viszonyítási pontokat keresett, hanem makacs és a kívülállók számára önzőnek tetsző módon a saját maga érdekét követte. Ha a magyar érdek egybeesik más, külső struktúrák érdekeivel, akkor természetesen a lehető legoptimálisabb helyzettel van dolgunk – ha azonban a kettő eltér egymástól, a halálunkba rohanunk, ha bekötött szemmel követjük az idegen szirénhangokat, csak azért, mert azok szépek.

Nézzük csak meg napjaink vitáit például az Európai Unióról! Az egyik oldal azt állítja és tételezi, hogy az Európai Unió egy önmagában vett cél, egy önmagában vett érték – az önmagába forduló érvelés lényege, hogy »közös értékeink azért közösek, mert azokat mindannyian osztjuk« (»Common values that we all share«, ha valakinek ismerősen cseng ez az eurokrata blabla). A másik megközelítés azonban azt mondja, hogy az Európai Unió azért jó, mert tagságunk a magyar érdeket szolgálja – és addig jó, ameddig azt szolgálja.”