Aki nem érzi magát a magyar nemzet részének, az magyar kultúrát nem csinálhat. Csinálhat mást, értékest is, silányat is, mindegy.
„Talán Kádár és néhány bolondja egy-két évre elhitte, hogy tényleg igaz a tétele, hogy aki nincs ellene, az már vele van. De azért a III. Főcsoportfőnökség tovább dolgozott a »belső ellenség« likvidálásán. Az ellenzékiség a diktatúrában valamiféle kulturális igénnyé vált. Nem volt feltétlenül politikai megnyilvánulás, erre nem volt terep és elszántság sem. De a kultúra az más! Állítólag itt mindenki értett mindent a sorok között. Kacsingatott, de kacsintott a hatalom felé is, naná. És a hatalom is kacsingatott a „lakosság” felé. A messziről jött idegen azt hihette, valami furcsa szembetegség gyötri ezt a belterjes nemzetet. Kicsit talán sajnálta is.
Ebből is érthető, ami 1990 után történt. Súlyos volt a gazdasági összeomlás; alávaló a nemzetközi tőke magatartása (felvásárlásunk, majd sok esetben a szakadékba lökésünk); álságosak a politikai ígéretek. De a legveszedelmesebb a „kifelé kacsintás”, a nemzet elleni támadás. Ennek is sok hadszíntere volt és van. A munkaerő és a vagyon kiszolgáltatása, „agyelszívás”, nyílt vagy álcázott nemzetellenes szervezetek beépítése a társadalmi önszerveződés szférájába, az illegális – és ezért kezelhetetlen – bevándorlás kényszerítése, a kvóta erőltetése stb. De a legfontosabb a kultúra területe.
Mert lett légyen valaki hatalmon vagy ellenzékben, legyen akár egyszerre mindkét helyzetben, hasadjon a lelke, érezze magát kisebbségben vagy többségben: de maradjon meg a magyar kultúra pártján. S itt a lényeg: aki a magyar kultúra pártján áll, az egyben a magyar nemzet pártján is áll. Különválasztani ezt nem lehet. S viszont: aki nem érzi magát a magyar nemzet részének, az magyar kultúrát nem csinálhat. Csinálhat mást, értékest is, silányat is, mindegy. Csinálhatja magyarul is. Kormányon vagy ellenzékben, egyre megy. Erről szól harminc éve a légiháború, erről szól minden belső villongás, erről szól most a színművészet ügye is.
Nem csodálom, hogy nehéz ezt átlátni, egy angol színésznőtől el sem várom. De egy magyartól? Ha másra nem is, arra jó ez a perpatvar, hogy kiderüljön: ki áll itt a magyar kultúra pártján. Sok csalódás fog érni minket. Sok kedves arcról fog kiderülni, hogy máshová tartozónak érzi magát, vagy nem ért semmit. Nem baj. Talán a nemzet megérti végre, hogy önmagunkkal szemben ellenzékben lenni nem is olyan hasznos dolog.
Legfeljebb egy magyar hagyomány….”
A nagyszabású régészeti feltárás olyan valóságot villantott föl, amiről a kutatók nem is álmodtak. Luxuscikkek, gazdagság és hatalmas város képe bontakozott ki a szakemberek szemei előtt.
Számára nem volt megbocsátás, ellentétben másokkal, így például Szabó István rendezővel, aki hosszú időn keresztül gyártotta a terhelő tartalmú jelentéseket. Balogh Gábor írása.
Ha száz év múlva megírják az ezredforduló utáni két évtized történelmét, akkor annak a középpontjában nem politikusok vagy ideológiák lesznek, hanem a technológiai forradalom, és annak hatása a társadalomra.
Hogy a politikában az igazság a legveszélyesebb fegyver, azt két igazságbeszélő sorsa bizonyítja: Csurka Istváné és Gyurcsány Ferencé.
Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Az ukrán elnök veszélyezteti Szlovákiát – véli a kormányfő.
A katonai szövetségben abból indulnak ki, hogy az USA nem fordít hátat a közösségnek, betartja vállalt kötelezettségeit – mondta Boris Ruge.
