Magyar Péter, az újságírók, meg a kínos emlékű Erzsi néni
Mit tenne kiélezett történelmi helyzetben? Jó lenne tudni. De még jobb lenne őt már elfelejteni.
Aki nem érzi magát a magyar nemzet részének, az magyar kultúrát nem csinálhat. Csinálhat mást, értékest is, silányat is, mindegy.
„Talán Kádár és néhány bolondja egy-két évre elhitte, hogy tényleg igaz a tétele, hogy aki nincs ellene, az már vele van. De azért a III. Főcsoportfőnökség tovább dolgozott a »belső ellenség« likvidálásán. Az ellenzékiség a diktatúrában valamiféle kulturális igénnyé vált. Nem volt feltétlenül politikai megnyilvánulás, erre nem volt terep és elszántság sem. De a kultúra az más! Állítólag itt mindenki értett mindent a sorok között. Kacsingatott, de kacsintott a hatalom felé is, naná. És a hatalom is kacsingatott a „lakosság” felé. A messziről jött idegen azt hihette, valami furcsa szembetegség gyötri ezt a belterjes nemzetet. Kicsit talán sajnálta is.
Ebből is érthető, ami 1990 után történt. Súlyos volt a gazdasági összeomlás; alávaló a nemzetközi tőke magatartása (felvásárlásunk, majd sok esetben a szakadékba lökésünk); álságosak a politikai ígéretek. De a legveszedelmesebb a „kifelé kacsintás”, a nemzet elleni támadás. Ennek is sok hadszíntere volt és van. A munkaerő és a vagyon kiszolgáltatása, „agyelszívás”, nyílt vagy álcázott nemzetellenes szervezetek beépítése a társadalmi önszerveződés szférájába, az illegális – és ezért kezelhetetlen – bevándorlás kényszerítése, a kvóta erőltetése stb. De a legfontosabb a kultúra területe.
Mert lett légyen valaki hatalmon vagy ellenzékben, legyen akár egyszerre mindkét helyzetben, hasadjon a lelke, érezze magát kisebbségben vagy többségben: de maradjon meg a magyar kultúra pártján. S itt a lényeg: aki a magyar kultúra pártján áll, az egyben a magyar nemzet pártján is áll. Különválasztani ezt nem lehet. S viszont: aki nem érzi magát a magyar nemzet részének, az magyar kultúrát nem csinálhat. Csinálhat mást, értékest is, silányat is, mindegy. Csinálhatja magyarul is. Kormányon vagy ellenzékben, egyre megy. Erről szól harminc éve a légiháború, erről szól minden belső villongás, erről szól most a színművészet ügye is.
Nem csodálom, hogy nehéz ezt átlátni, egy angol színésznőtől el sem várom. De egy magyartól? Ha másra nem is, arra jó ez a perpatvar, hogy kiderüljön: ki áll itt a magyar kultúra pártján. Sok csalódás fog érni minket. Sok kedves arcról fog kiderülni, hogy máshová tartozónak érzi magát, vagy nem ért semmit. Nem baj. Talán a nemzet megérti végre, hogy önmagunkkal szemben ellenzékben lenni nem is olyan hasznos dolog.
Legfeljebb egy magyar hagyomány….”