Egy könyvfetisiszta lábjegyzete

„Szerencsés voltam, mert kisgyerekként olvasó emberek vettek körül. Az olvasás példáját mutatták, ezt láttam természetesnek, ebben nevelkedtem szép csendben. Könyvek és könyvfaló emberek között, könyvekről szóló diskurzusokkal az élen, elérve ezzel azt, hogy észrevétlen váljék mindennapjaim kihagyhatatlan állomásává az olvasás. Csak ámultam és bámultam nagymamám végeláthatatlan tudásán és műveltségén, 5-6 évesen még csak felfogni sem tudtam, hogy férhet el annyi információ és ismeretlen szó a fejében.

Nagymamám már azelőtt könyveket pakolgatott a kezembe, hogy egyáltalán tudtam volna, mi fán teremnek. Forgattam, lapozgattam őket, pedig olvasni még nem igazán tudtam, de később, amikor már értettem a betűk nyelvét, nem tudtam betelni velük; párhuzamos univerzumokban éltem. Olvastam iskola alatt, iskola után, lépcsőn ülve, vonaton, vacsora közben, fürdőkádban ázva, az ágyban, macskával az ölemben; mindegy volt, hogy hol, mert jobban érdekelt a könyvek világa, mint a magamé.

De hogy mit is jelentenek nekem a könyvek?

Azt szeretem az olvasás művészetében, hogy képes szupererővel felruházni. Mert aki olvas, azt békén hagyják. Nem kérdeznek tőle semmit, nem beszélnek hozzá. Mintha láthatatlanná válnának a való életben azzal, ahogy a fejükben a képzeletbeli világot járják. Az olvasás: szupererő, láthatatlanná válás.

A papírlapok kapaszkodók. Valahányszor fájt a valóságom, a könyvek közötti egérutakat mindig megtaláltam. Az olvasás: ópium, menekülés, egérút.”