Biztosan nem én voltam az egyetlen, akinek ezt át kellett élnie

„Ön a Facebookon leírt néhány megalázó szituációt, amit a Színműveszeti Egyetem hallgatójaként 1991 és 1995 között kellett átélnie. Miért tartotta fontosnak, hogy felelevenítse ezeket az emlékeket?

Olyannyira mélyen érintettek ezek akkoriban, hogy a mai napig minden egyes történés, ami az intézménnyel kapcsolatos, rossz érzéssel, szorongással tölt el. A tisztánlátás végett érdemes azoknak is tudni ezekről a dolgokról, akik most esetleg nem akarnak változást az egyetemen, vagy elutasítóak ezzel kapcsolatban.

Láttam, hogy nagyon sokan posztolnak olyanok, akik nem jártak a Színművészetire, így értelemszerűen nem tudnak róla, hogy az intézmény falai között mi történt, mi történik.

A péntek esti Facebook-bejegyzésemben igyekeztem objektíven és tényszerűen megnyilvánulni. A posztomban nem véleményeztem, nem politizáltam, nem személyeskedtem. Ugyanakkor nagyon furcsa, hogy az emberek egy része azért támad, mert leírtam valamit, amit valaha nagyon rosszul éltem meg. Erre mondják azt, hogy áldozathibáztatás.

Ezek a megalázó esetek más hallgatókkal is előfordultak, előfordulnak az intézményben?

Nem akarok mások nevében beszélni, de biztosan nem én voltam az egyetlen, akinek ezt át kellett élnie.

A mi osztályunkban volt, aki ezt jobban, más rosszul jól viselte. Ami engem illet, én az utóbbiak közé tartoztam. Fontos azonban leszögezni, hogy ezekre a negatív tapasztalataimra már korábbi nyilvános megszólalásaimban is kitértem, sosem tagadtam, hogy nekem az a négy év, amit a Színművészetin töltöttem, nagyon nehéz volt.”