A kereszténydemokrácia liberalizmussal való összeegyeztethetőségének dilemmája puszta politikai játék

„»Elfedi azt a tényt, hogy a konzervatívok és kereszténydemokraták számára a legnagyobb kihívást és ellenfelet ma és újra a liberalizmus és a liberálisok jelentik.« – írta a miniszterelnök úr terjedelmes esszéjében a kormány szócsöveként funkcionáló, Barankovics eszméjétől már rég eltávolodott Magyar Nemzetben. 

A kereszténydemokrácia és a keresztény-konzervativizmus liberalizmussal való összeegyeztethetőségének dilemmája puszta politikai játék annak arnyékában, hogy a tömegek nem ismerik keresztény és liberális örökséget Robert Schuman, Konrad Adenauer, Ludwig Erhard, vagy akár XXIII. János pápa munkásságából, melyhez egy felívelő korszak köthető Európa történetében.  

Hogyha kormánypárti politikusok az ő meggyőződésüket egyenértékűnek tekintik a »nemzeti, vallási, polgári értékek elárulásával« akkor kijelenthető az is, hogy a kormánypártiak »jobboldalisága« egyenértékű azzal a »jobboldalisággal« mely a családra úgy tekintett mint tenyész üzemre, mely a más hitvallású embereket kirekesztette a nemzetközösségből, mely a vallást tűzzel-vassal üldözte és minden eszközt felhasznált arra, hogy az államgépezet alá darálja a gyülekezeteket.

Nem szeretném ecsetelni hogy kikre célzok, de akikre célzok is meggyőződéses nemzetelvűnek és antikommunistáknak tartották magukat, miközben rendszerük mechanizmusa hasonló volt azzal a rendszerrel, mely ellen ők hadjáratot hirdettek. 

A liberalizmus pedig egy olyan eszme mely a jogi igazságosságért, a jogegyenlőségért, az állami agresszió visszaszorításáért, a privilégiumokon alapuló rendszer leépítéséért, az emberi méltóságért, az önrendelkezésért küzdött minden körülmény között, és aki ezeket az értékeket egyenlőnek tartja a »nemzetárulással« a barbarizmus és a feudalizmus sötét korát idézi vissza. 

A klasszikus liberalizmus pedig teljesen ellentétes mind az utópista szocialisták, mind a kommunisták, mind a szociáldemokraták gondolkodásával, a bolsevikokról ne is beszéljünk. A fő választótégely a két oldal között az állami agresszió – kollektivizmus és az agressziómentesség – szabadság. 

A valóság az, hogy éppen egy etatista-kollektivista, az önkormányzatiság, lokalizmus, szubszidiaritás értékeivel szembemenő, az állami agressziót magas szinten preferáló kormánynak feje erőszakolja egy kalap alá a szabadelvűséget és a szocialista eszméket. 
Miközben az igazság az, hogy ő maga is inkább az utóbbiakkal azonosul.”