A harc nem ért véget az utcán, napjainkban is zajlik

„Pontosan mit, milyen korszakot akartak az emberek lezárni 2006 őszén?

Tisztázzunk valamit! 2006-ban hazug kormánya és hazug miniszterelnöke volt Magyarországnak. Ezt nem én állítom, hanem maga Gyurcsány Ferenc vallotta be, amikor azon a bizonyos zárt frakcióülésen azt mondta, hogy hazudtunk reggel, éjjel, meg este. Ez tizenhat évvel a rendszerváltozás után különösen érzékenyen érintette az embereket, ott volt ugyanis mögöttük az a több mint négy évtized, amely szintén hazugságban és megalázottságban telt el.

A diktatúra az ‘56-os forradalom leverése után cukorszirupba mártott kézzel fojtogatta az embereket. Akinek volt egy kis esze, az pontosan tudta, kikkel körülvéve kell túlélnie, ahogyan azt is érezte, hogy lényegében árulásba, meghunyászkodásra kényszerítik, víz alá nyomják a fejét.

1957 május elseje hivatkozási ponttá vált, ami miatt sokan a magyar népet vádolják, kritizálják azzal, hogy elfogadta a »kádári alkut«.

Létezik egy másik, talán a valósághoz közelebb álló olvasat is. Soha ne felejtsük el, hogy a Kádár-rezsim hatalma nem a népakaratból következett, hanem a megszálló szovjet hadsereg erejéből, abból a tudatalatti és valós félelemből, hogy ha mi magyarok megint pattogni kezdünk, akkor a ruszki tankok újból bejönnek az országba és kinyomják a szemünket.

Ebben az a nyomorúságos, az ember életére pusztítóan ható erő, hogy élni márpedig mindig kell valahogy, mert csak az élet ad esélyt arra, hogy valaha másként legyen. Így, ennek a tudatában próbáltak élni akkor az emberek.

2006 májusában, az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülésével a rendszerváltás óta az ember idegvégződéseiben motoszkáló rossz megérzések és a jogos bizalmatlanság végleg beigazolódott.

Tipikus forgatókönyv volt ez a posztszocialista államokban. A hálózat, a polip átmentette magát a demokrácia keretei közé. A diktatúra alászállt és láthatatlanná vált. Az őszödi beszéd kiszivárgása által az emberek zsigeri szintén megélhették, hogy valójában átverték őket, a saját akaratukat és szabadságvágyukat használták fel ellenük egy kiterjedt politikai elit hatalmának megtartása érdekében. Felvillantak vakuk, és úgy láthattuk őket, ahogyan vannak, mezítelenül és önmagukból kifordulva. Ez a tény még azokat is felkavarta és aktivizálta, akik apolitikusak voltak és általában kerülték a politikai megnyilvánulásokat. Ezek az emberek töltötték meg a Kossuth teret és Budapest utcáit.

Az igazságérzetük visszaszerzése és az igazság helyreállítása volt a céljuk. Nem akarták eljátszani a történelmi lehetőséget arra, hogy ha lehet, visszavegyék, amit többszörösen elraboltak tőlük. Röviden: a magyar nép nem akart igazság nélkül élni.”