Szétérzékenyített gyerekkorok

„Sajnos nem egészen világos, hogy ha egy állítólagos LMBT-óvodásban évtizedekig ható feldolgozhatatlan traumát és komplexusokat okoz, ha közismert heteroszexuális hősökről hall, akkor a megannyi heteroszexuális óvodásban miért ne okozna legalább ugyanilyen összezavarodottságot, ha a dadus az egyik foglalkozás keretében szoknyás Jancsikról és pödrött bajszú Juliskákról, vagy Csipkerózsikát szájon csókoló Hófehérkéről kezdene mesélni. Kicsit »dögöljön meg a szomszéd tehene is« íze van a momentumos követelésnek – mivel ő (1 fő) kirekesztve érezte magát a királyfis-királylányos történetek miatt, kapjon az összes többi gyerek is az arcába valami olyat, amitől esetleg szorongani kezd. Én speciel annak idején még a nagyszakállú, ciszgender szakszervezeti Mikulás elől is rémülten rohantam az anyukám szoknyája alá, úgyhogy vannak sejtéseim, miként hatott volna rám pszichoszomatice, ha egy óvodai mesedélutánra belibbent volna egy transzvesztita. Hogy »érzékenyítsen«. Engem, a kis mimózát.

Aki látott már közelről gyereket, az megállapíthatta: egy óvodás ab ovo, gyárilag érzékeny. Felfigyel a fűszálon imbolygó hernyóra és percekig képes meditálni fölötte; nincs az az ártalmatlan, csipkés díszpárna, amelyet ne tudna vérengző sárkánynak képzelni a félhomályban; és ha a zöld macis bögrét érzi sajátjának, akkor jó eséllyel visítva fog tiltakozni, valahányszor arról próbálják meggyőzni, hogy a lila unikornisosból is ugyanolyan finom a kakaó. Ne szépítsük: az óvodás zsigerileg jobbos. Rend kell neki és biztonság, ebben a nagy összevisszaságban.

Naponta új szavak, új benyomások, új ismeretek, rohanó felnőttek – naná, hogy mindezek közepette igényli, hogy legalább a kedvenc meséjében legyen minden szereplő és minden vessző a helyén. Hogy a Jó legyen jó, a Rossz pedig rossz, a királylány lány, a királyfi pedig fiú, még akkor is, ha ez a mi bonyolult felnőtt világunk végletes leegyszerűsítését jelenti. Leukémiás gyerekek is vannak, sajnos nem is kevesen, mégse szokás rájuk tekintettel minden kiscsoportosnak a fejébe verni, hogy valójában bárki lehet rákos. Már csak azért sem, nehogy hipochonderekké váljanak. Külön érdekesség, hogy a gyámoltalan óvodások mindennapjait pont azok szokták szétérzékenyíteni, akik mindeközben safe space-eket alakítanak ki egyetemeken, hogy a megtermett, nagykorú, cselekvő- és nemzőképes emberek oda menekülhessenek a világ összetettsége és sokfélesége elől. Vissza a dedóba, huszonévesen, személyiségzavarosan – nem túl vonzó alternatíva. Talán érdemesebb ehelyett mégis az óvodát fenntartani safe space-nek.”