Kultúrharc kultúra nélkül

„A nyugati világ forrong, az elmúlt évtizedek látszatnyugalma mögött izzó indulatok egyfajta kultúrforradalom formájában törnek felszínre. Hová vezet ez?

Nem akarok úgy tenni, mint aki pontosan érti, mi történik ma a világban. Az élet egy hatalmas paradoxon, mert éljük – s ha szerencsénk van tényleg élünk, nem csak múlnak a napjaink –, de valahogyan mégis mindig vagy megelőz minket, vagy a sarkunkra lép. Nehéz meglátni, mi is történik körülöttünk, főleg, ha nincs egy markáns akarat, amely döntően meghatározza a közösségi létünket. Ez lehet pozitív, például egy belső meggyőződés, hit, de lehet negatív is, mint a totalitárius rendszerek által felállított keretek. S amikor jó esetben rájövünk, mi és miért történt az életünkben, legtöbbször már késő, csak legyinteni van erőnk.

Hétköznapi indulatok ezek, vagy tényleg kultúrforradalom zajlik?

Nincs olyan benyomásom, mintha az indulatok forradalmiak, pláne kulturális jellegűek lennének. Politikai – azaz főleg hatalmi – jellegű törekvéseket látok, amelyek megpróbálják felhasználni bizonyos emberek elfojtott indulatait – düheit és frusztrációit – és részben jogos sérelmeit. Ebben rokon a mostani lázadás a kommunista gyakorlattal: felhasználja az ember legszebb és legaljasabb vágyait, tulajdonságait, és ezért olyan veszélyes.

Az indulatok egyik terepe mégiscsak a kultúra! A szobrok ledöntése, megcsonkítása, filmek dobozba tétele, és persze a múlt értékelése. Mintha újra a múlt átírásánál tartanánk, nem?

Ez a fajta múltátírás – most leginkább az Amerikai Egyesült Államokban tapasztaltakról beszélek – szintén nem kulturális jellegű, hanem politikai, mint amilyen nálunk is volt 1948 után. Mondok egy példát: ha Márai Sándor – előbb vagy utóbb – hajlandó lett volna belesimulni a szocialista rendszerbe, nem kerülhette volna el, hogy elismert szerző legyen. És még csak teljes meggyőződéssel sem mondhatom, hogy a magyar kultúra jól járt azzal, hogy ő nem volt erre hajlandó; az ellenálló önérzetünk azonban feltétlenül. De túl sok áldozatot követelt ettől a nemzettől a »menekülő ellenállás«. A »menekülő forradalom« – ahogy Ady mondja. Az biztos, hogyha a múlt ábrázolása politikai igény mentén épül fel, maradandó semmiképpen sem lehet.”