Érzelmileg igenis kötődöm a hídhoz

„Cikkeit, interjúit olvasva egy konzervatív, katolikus ember képe bontakozik ki. Jól látom, hogy a név kötelez?

Én egy nagyon nemzetközi családból származom. Édesapám német, az ő anyja lengyel, édesanyám magyar, az ő anyja pedig orosz volt. Afrikában, Angliában és Németországban nőttem fel. Nem vagyok nacionalista, de hiszek abban, hogy az embernek tartozni kell valahová. Először is a családjához, majd a falujához, szülővárosához, utána az országához. Európa önmagában túl absztrakt ahhoz, hogy identitást adjon.

Ha tehát jól értem, fontosak voltak önnek a magyar gyökerei.

Gyermekkorom óta járok Magyarországra, Sopronban és Nagycenken sokat jártunk, jól emlékszem a kommunista időszakra. Közvetlen rokonaink közül csak Széchenyi Zsigmond maradt Magyarországon, ő viszont már 1967-ben meghalt. A 80-as években, amikor Magyarországon jártam, Nyáry rokonaimnál szálltam meg, ők nyolcan laktak egy kétszobás lakásban, a régi arisztokrácia tagjait ugyanis kisemmizték. De felmentem a várba, a Széchényi könyvtárba, hogy elolvashassam Széchenyi István naplóját, mert azt németül írta, viszont német nyelven nem volt kiadva.

Ennyire érdekelte a magyar szépapja?

Hogyne, Széchenyi Istvánnak nagyon fontos szerepe van családunk történetében. Sok portrénk van róla, és ha édesanyám nagyon meg akart dicsérni, akkor azt mondta, hogy »pont olyan vagy, mint István!«. Persze egyáltalán nem hasonlítok rá, de családon belül ez volt a lehető legnagyobb dicséret. Az viszont sosem tetszett, hogy a zsebemben Kossuth-bankót kellett hordanom (nevet). Azóta, ha jól tudom, már nincs forgalomban.

Nincs. Viszont 2009 óta a Lánchíd rákerült a 200 forintos pénzérmére. A híd ügye mostanában forró témának számít a magyar közéletben, mert napról napra romlik az állapota. Az új, baloldali városvezetés folyamatosan elhibázza a közbeszerzés kiírását, és csak húzza az időt.

Valamikor olvastam, hogy nagy viták előzték meg a híd építését, a Széchenyi tervét ellenzők inkább kőből akarták megépíttetni, mert szépapám ötletét veszélyesnek tartották, ő azonban amolyan »tech-freakként« csakis a legújabb technológiát volt hajlandó elfogadni. Ez meglep, nem tudtam, hogy ennyire rossz az állapota.

Mutatok pár fotót: rozsdamarta, elhanyagolt állapotban van, szinte életveszélyes.

Ironikusan azt is mondhatnám, hogy Széchenyi ellenzőinek mégis igazuk volt, és inkább kőből kellett volna megépíteni. De akkor nem vált volna nemzeti szimbólummá! Ez a korabeli csúcstechnológia volt, olyasmi, mint manapság egy önjáró autó, akkoriban csak az angolok tudtak ilyet alkotni. A hidat helyre kell állítani, nem szabad veszni hagyni, mert Magyarország modernségének a jelképe, és arra emlékeztet, hogy Magyarország felvirágzása az új technológiák befogadásával kezdődött. Érzelmileg igenis kötődöm a hídhoz, fájó, hogy ilyen az állapota. Ha máshogy nem megy, ha a városvezetés nem tudja, vagy nem akarja renoválni, akkor azt ajánlom, hogy újítsák fel közadakozásból, és kapjon mindenki egy elismervényt arról, hogy hozzájárult a híd helyreállításához. Ha pedig végkép nem megy, akkor szedjenek hídpénzt, mint a régi szép időkben. Egyszerű: minél nagyobb a kocsid, annál többet kell fizetni, gyalog ingyen át lehetne kelni rajta. Ez a híd mindenkié, az egész magyarságé, társadalmi üggyé kellene tenni.

A fővárosi vezetés másból csinál társadalmi ügyet: most a Pride szimbóluma, a szivárványos zászló rázza fel leginkább a közéletet. Karácsony Gergely főpolgármester – a városháza történetében először – kitűzte a szivárványos zászlót a főpolgármesteri hivatalra. Egy másik párt egyik vezetője létrával felmászott és leszedte.

Nekem nincs semmi bajom a szivárványos zászlóval, a történelem során valóban üldözték a homoszexuálisokat, Németországban még a 70-es években is büntetőjogi kategóriának számított. Értem, hogy ezek az emberek meg akarják ünnepelni a mostani szabadságukat. De mi van akkor, ha a Starbucks, az Apple, a Coca-Cola vagy bármelyik másik cégóriás, állami intézmény kirakja a szivárványos zászlót? Hatalmas erkölcsi nyomást helyez az emberekre, mert azt sugallja, hogy ha nem értesz egyet ezzel, akkor kívülálló vagy, és ez előbb-utóbb dogmává válhat. Egy híres német modellismerősöm mesélte, hogy az összes kollégája állást foglalt a Black Lives Matter ügyében a közösségi médiában, de ő inkább nem nyilvánul meg, mert azt mondta, hogy nem foglalkozik politikával. Ezt értem, de mi van akkor, hogyha egy év múlva elővesznek, és elkezdik számon kérni, hogy te miért nem támogattad ezt? A nyugati világban manapság társadalmi és politikai halálnak számít, ha ellenük foglalsz állást, de ha nem mondasz semmit, az is oda vezethet. Ma ott tartunk, hogy ha nem lengeted a szivárványos zászlót, akkor problémád lehet belőle. George Orwell világára emlékeztet ez, melyben mindenki ugyanúgy gondolkodik, és ez baj.”