„A híd az én politikai hőmérőm” – írta naplójában Széchenyi István 1848. augusztus 8-án a leendő Lánchídról.
„A gróf nagysága abban mutatkozott meg, hogy ő volt az a személy, aki képes volt Pest–Buda első állandó hídját megvalósítani, amely megépülésekor tekintélyes, 202 méteres középső nyílásával saját kategóriájában a legnagyobb nyílású lánchíd volt a világon. (Kábelhíd már volt nagyobb.)
Adam Clarknak négy gyereke született, de csak kettő érte meg a magasabb kort. Aránylag fiatalon, ötvenöt éves korában hunyt el, 1866-ban. Nagy embernek kijáró pompával temették el a budi vízivárosi temetőben. (Innen helyezték át a temető felszámolásakor a Kerepesti temetőbe, az Áldásy család sírboltjába.) A hídon fekete zászlók lengtek, a tömeg hálás szívvel emlékezett a resident engineerre. Koporsóját angol zászlóval takarták le.
Hogyan búcsúzhattak 1860. január 3-án Döblingben, ahol a gróf valószínűleg lekísérte a lépcsőn, majd átölelte. Isten segítse Magyarországot! – mondhatta Széchenyi. A híd… – mondhatta Adam Clark, de már nem tudta befejezni a mondatot, mert a gróf megfordult és felsietett a lépcsőn. Mi lenne, gondoltam, ha Széchenyi és Clark egyszer csak megjelenne a Főpolgármesteri Hivatalban? Alighanem rémület…”
A HVG információi szerint Karácsony Gergely hiába hívott össze frakcióközi egyeztetést, a képviselők szinte egyetlen kérdésben sem jutottak megállapodásra, csupán irányokat szabtak meg, amelyek mentén szerintük a város működőképes marad.
Nagy Ervin írása.
Politikai elemzőt kérdeztünk Budapest működésképtelenségéről, a szavazási rend megváltoztatásáról, döntésképtelenségről és a közgyűlés ülésének elhúzódásáról.
E fordulat mögött felsejlik Karácsony Gergely leszámolása is a nagypolitikai ábrándokkal.
Riportunk a Fővárosi Közgyűlés szerdai üléséről.
Összefoglalónk az új önkormányzati ciklus második közgyűléséről.
Két évvel a borzalmak után újra előtörhetnek az emlékek a magyar kapusból.
„Kicsit várni kellett rá, de csak összejött” – emlékezett vissza a volt városvezető.
