A Momentum esete az LMBTQ-mesékkel

„Nem volt neked furcsa gyerekként, hogy a mesékben mindig a királyfi menti meg a királylányt és nincsenek királyfik, akik királyfikat mentenek meg. Vagy királylányok, akik másik királylányokat?” – eme gondolat kapcsán értekezik a Momentum blogján Vikor Janka arról, hogy szerinte szükséges lenne LMBTQ-meséket is mondani az óvodában, iskolában. 

Vikor Janka így folytatja:

„Előtte ez a kérdés soha nem merült fel bennem, de a válasz mégis egyértelmű volt a számomra. Én mindig a királyfi voltam a mesékben, és nem azért, mert kisfiú szerettem volna lenni, hanem mert soha sem gondoltam, hogy én egy olyan királylány lennék, aki egy királyfit vár. Az első mese, amiben igazán tudtam azonosulni egy szereplővel, egy olyan lányról szólt, aki megmentette a királyfit, de nem szeretett volna tőle semmi többet, helyette viszont összebarátkozott a sárkánnyal. Ez előtt a kérdés felvetés előtt is találkoztam már olyan pályázati kiírással, hogy alkossunk LMBTQ+ szereplőkkel játszódó meséket. Ezeket a kezdeményezéseket viszont sokan úgy támadták, hogy a gyermekek védelmeként tüntetik ezt fel. Attól tartanak, hogy ezektől a történetektől lesznek melegek, transzok vagy más nemi vagy szexuális kisebbséghez tartozóak a gyerekek.”

Nos: senki nem tart attól, hogy az LMBTQ-meséktől melegek vagy leszbik vagy transzok lesznek a gyerekek. Más velük a baj. 

Egyébként a legtöbb gyerek a mesékben általában a hőssel azonosul, akkor is, ha ő épp lány, a hős meg királyfi vagy szegénylegény. 

Vikor Janka mégis a „csak a heterok által heterók számára írt, azaz heteronormatív meséket hallgatva” mindig „kívülállónak és összezavarodottnak” érezte magát.

Szerinte az LMBTQ-meséktől senki nem zavarodik össze, viszont Magyarországon még túl kevés van belőlük. 

Egyszer már, a Labrisz Leszbikus Egyesület kapcsán kifejtettem, miért nem lehetséges LMBTQ-népmeséket írni. De akkor most még egyszer röviden összefoglalom:

Azok vannak, évezredes bölcsesség formálta őket, és a történetmenetek, epizódok a világon mindenhol ugyanazokat a mintákat követik. A népmesét nem írja egyvalaki, hanem a közösségek formálják őket, például a hagyományos, falusi mesemondókat erősen kontroll alatt tartotta a faluközösség. 

Aztán: a népmese eredetileg felnőttműfaj. Igen, a sárkányos-királyfis-szegénylegényes-vitézes mesék is, nem csak a pajzán történetek. Gyerekek is hallgathatták, gyerekeknek is mondták őket – mellékesen. 

De a lényeg: a népmesének rengeteg kötött eleme és megváltoztathatatlan sajátossága van. Jellemrajzai sematikusak, helyszíne meghatározatlan, alakjai fekete-fehérek, jók vagy rosszak. (lásd az Aarne–Thompson–Uther-tipológiát és Propp híres kötetét a mese morfológiájáról). A népmese nem az egyediről szól, hanem az általánosról, nem a kivételről, hanem a tipikusról. Aki ezen változtatni próbál, az már nem népmesét mond, ír, hanem valami egészen mást.

így azok kiheréléséhez vezetne. (Lásd Marie-Louise von Franz jungiánus pszichológusnő könyveit.) Emellett pedig ez a húzás az egész népmesei kozmoszt, a népmesék egész világát felborítaná. A népmesék egy hagyományos világban születtek, ami nem csak heteronormatív volt, hanem feudális, agrárius és monarchikus. 

Magyarán nem csak az LMBTQ-mozgalmárok mondhatnák, hogy a népmese nem nekik szól, hanem mondhatná szinte mindenki, elvégre a mai világ nem feudális, nem monarchikus és nem agrárius. 

Akkor át kellene írni a népmeséket, hogy azok úgymond a 21. századi embernek is szóljanak? Ne király legyen benne, hanem köztársasági elnök és miniszterelnök, ne királyfi, hanem… itt meg is bicsaklunk, mert a köztársasági elnökök és miniszterelnökök nem alkotnak királyi családot és nem öröklődik a címük. Marad a szegénylegény, csak a mai szegénylegények ritkán élnek kunyhóban, jól megy a soruk, világgá repülővel megyünk, kardot nem hordunk, eleve a népmesék „osztálykülönbségei” és technikai lehetőségei is igen elavultak. 

Aztán a népmesék világa kissé erőszakos, meg hát erősen meghatározó benne egy olyan dolog, amit a kortárs baloldal nemigen szeret: az egyéni erőfeszítés, az egyéni felelősség és az egyéni érdem. Az ezeket elimináló elnyomó struktúrákról nincs szó bennük.

Nem azért volt heteronormatív, mert misztikus módon kialakult valami elnyomó patriarchális heteró rezsim, hanem azért, mert az ember felépítése – teste, biológiája ( ontológiai struktúrája) – alapvetően heteró, s így az emberek túlnyomó többsége is az. Az élet pedig élni akar, menni tovább, a fele királyságnak tehát örökösre van szüksége, hogy legyen következő királya is. A világ nem valami fatális véletlen baleset vagy hatalmi harc miatt heteronormatív, hanem mert ilyen az ember.

A népmese attól népmese, hogy a nép ajkán él és nemzedékről nemzedékre hagyományozódik. Ez a hagyományozódós világ viszont odavan: aki ma megbuherálja a népmeséket, az nem népmesét fog gyártani, hanem valami torz sztorit. 

Mint múltkor is írtam: új mesét lehet íratni, hagyományos szerzői meséket és népmeséket átíratni viszont nagyjából lehetetlen a rájuk jellemző sajátosságok felrúgása nélkül. Ha pedig felrúgtuk a rájuk jellemző sajátosságokat, akkor nem átírtuk őket, hanem valami teljesen újat írtunk. A végeredmény pedig valószínűleg szájbarágós, didaktikus, olvashatatlan tanmese lesz. 

A népmesék modernizációja vagy épp posztmodernizációja tehát az egész népmesei világ felforgatását jelenti; jó szimbóluma ez annak, ahogy a progresszió a nyugati világot a gyakorlatban is fel akarja forgatni.