Hogyan reagáljon a Nyugat Kína neosztálinista fordulatára?

„Bár ezekben a hetekben a külpolitika iránt érdeklődők főként Hongkongra szegezik a tekintetüket, Kínában legalább olyan agresszív átrendeződés zajlik a pártállam hatalmi politikáján belül. Ennek a hongkongi konfliktus csupán egy megnyilvánulása – de a szálak ennél mélyebbre vezetnek.

Kínában Hszi Csin-ping regnálása óta korántsem a megszokott »reformkommunizmus« jellemző. Nem beszélhetünk sem »revizionista« átrendeződésről, sem valamiféle konszolidált kádári »gulyáskommunizmusról«, hanem echte sztálinista fordulatról, ami kezd begyűrűzni a társadalom- és kultúrpolitikába, a nemzetiségi politikába és némileg a gazdaságpolitikába is.

Annyi biztos, hogy Hszi Csin-ping Mao Ce-tungban nem csupán az államalapító »vezért« látja, aki Népi Felszabadító Hadseregével »felszabadította a Csang Kaj-sek vezette reakciós és nacionalista Kuomintang-párti hadseregének megszállása alól Kínát«, hanem etalonnak az államvezetésben. Mondhatjuk úgy is: Mao Ce-tung a »hősök csarnokából« kilépve Hszi Csin-ping képében hozza vissza a kínai sztálinizmus korát milliárdok »örömére«.

A keményvonalas átrendeződés egyik legnyilvánvalóbb megnyilvánulása a nemzeti és vallási kisebbségekkel való bánásmód.

A kommunista pártállam mai napig azzal támasztja alá jogtipró intézkedéseit, hogy mindez csupán a »területi integritás« megőrzésére irányul a geopolitikai realitások figyelembe vételével, s ecsetelik a kínai császárság nyugati gyarmatosítás előtt meglévő »nemzeti szuverenitásának« fontosságát.”