Hibákról, harcokról, Jakabról, Schifferről, Orbánról, Simicskáról

„Vona Gábor 10 évvel ezelőtt gárdamellényben ment be a Parlamentbe, és 8 évvel később legalábbis bukott politikusként, de bevándorlópártiként, Szürkefarkasként, és homoszexuálisként jött ki onnan, két bukott választással a háta mögött. Ez törvényszerű volt?

Három választással, lényegében..., hiába erősödtünk folyamatosan, sem '10-ben, sem '14-ben, sem pedig '18-ban nem sikerült az ország sorsán fordítani. Az, hogy a sajtó vagy az ellenfeleim hogyan értelmezik ezt az időszakot, nem az én ügyem. Belülről nézve, ennek a 8 évnek a sajátos íve nem ’10-ben kezdődött. A párt jobbközépről indult, 2006 után radikalizálódott csak, és valamikor 2013-ban indult el a néppárti folyamat. Ami azonban nem a jobbközéphez való visszatérést jelentette, hanem inkább a jobb és a baloldali megosztottságon való túllépést.

Az utcai tüntetések idején, vagy amikor cigánybűnözésről beszéltek, a választók a pártot jobbközépnek tartották?

A Jobbik valójában 1999-ben alakult, mint egy pártfüggetlen, nemzeti ifjúsági mozgalom és a 2002-es választási év után azt éreztük, hogy nekünk sem a Fidesz, sem a MIÉP, sem a többi párt nem jelent távlatot, és szeretnénk saját magunkat megfogalmazni. Tele világmegváltó vággyal, fiatalkori radikalizmussal. Később ez a gyutacs találkozott a 2006-os eseményekkel, és indította el a pártot egy kemény, radikális irányba, amit aztán a korabeli sajtó felnagyított, és aminek hatására valóban érkeztek olyan személyek is, akiket ugyan nem fogadtunk örömmel, de el sem küldtük őket. Ez hiba volt, később nagyon sok magyarázkodásra kényszerített minket. Nyilván láttam, értettem, hogy mi történik, de egyrészt félrenéztem, ami nyilván az én felelősségem, másrészt azokban az években, 2006 után a generációm nagy része amúgy is radikalizálódott Gyurcsány Ferenc kormányával szemben. A konzervatív, a jobboldali, a nemzeti, a radikális és a szélsőséges fogalmak határvonalai ezekben az években nagyon képlékenyek voltak, nagy volt az átjárás. Az viszont már a sajtó nagy részének felelőssége, hogy kizárólag ezt a szélsőséges képet erősítette fel rólunk. A párt azon szegmenseit, amik nem illettek bele ebbe a koncepcióba, lényegében elhallgatták. 

Mindenesetre 2010-ben intézményesült a Jobbik, parlamenti párttá vált, a rendszer része lett.

Több mint 800 ezren szavaztak ránk 2010-ben, a Jobbik a magyar társadalom, a társadalmi érdekképviselet része lett. A rendszer részének nem mondanám. Mert hiába volt az én közéleti szerepvállalásomban is sok változás, amit nem is tagadok, de volt egy vezérvonal, ami végigfutott rajta: sem Orbán Viktorból, sem Gyurcsány Ferencből nem kértünk. Nem akartam egyik oldalhoz sem csapódni. Egy harmadik pólus volt a politikai vízióm, amelyik a rendszerváltozás rendszerét váltja le. 2018. április 8-án, beláthatatlan időre, ennek a koncepciónak a politikai képviselete szűnt meg.

Amikor a Jobbik a parlamentbe került, ki volt az ellenfél? Gyurcsány Ferenc vagy Orbán Viktor?

Nyilván, 2010-ig Gyurcsány Ferenc, illetve az MSZP volt a kormányon, ellenük kellett küzdeni, őket kellett leváltani. De ettől még a kormányváltás után sem váltunk őfelsége ellenzékévé. Igyekeztünk a magunk programját képviselni, és ha az éppen a baloldali pártokéval találkozott, akkor velük szavaztunk együtt, ha pedig a kormányoldallal, akkor pedig a Fidesszel. 2010-ben voltak még bennem bizonyos illúziók Orbán Viktorral kapcsolatban, de ez gyorsan elpárolgott. Láthatóvá vált, hogy az az Orbán, aki 2010-ben miniszterelnök lett már nem az, aki 1998 és 2002 volt kormányfő. Szerintem Orbán életében a legérdekesebb, és bizonyos szempontból a legtragikusabb a 2002 és 2010 közötti időszak volt. Minden hibájával együtt 1998 és 2002 között államférfiként vezette az országot, ám egy viszonylag jó kormányzás után a semmitmondó MSZP megverte, ebből pedig azt a morálisan rossz, stratégiailag helyes következtetést vonta le, hogy az embereknek Kádár kell. Hozzáaljasult ahhoz az apakomplexusos, tanult tehetetlenségétől frusztrált magyar társadalomhoz, amely legyőzte 2002-ben. Azonosult a saját vereségének a szellemével…

Ebben azóta is egymást erősítik.

Abszolút. Az államférfi reálisan látja a társadalmi állapotokat, és megpróbál azokon változtatni, javítani, emelni. A hatalomtechnikus, amilyen Orbán Viktor is lett, ugyanígy kezdi, fölméri a társadalom realitásait, de a következményekkel, a jövővel, a társadalmi karakterre gyakorolt hatásokkal már nem foglalkozik, csak gátlástalanul kiszolgálja azokat. És ezzel biztosítja a hatalmat. Az államférfi politikája a közösségről szól, a hatalomtechnikus politikája saját magáról.”