Ha nem lépünk, akkor elpusztulunk. Ez ilyen egyszerű

„A ökopolitikai kérdések kapcsán folyamatosan felmerül a zöldek és a baloldal viszonya…

Nagyon fontos kérdés, amihez egy csomó félreértés tapad. Eszmetörténeti tény, hogy az 1960-as években a zöld vagy ökológiai gondolkodás az új baloldali alternatívát kereső irányzatok környezetében született. Ez a baloldal igyekezett elhatárolódni az államszocializmus totalitárius kísérleteiben mélységesen kompromittálódott marxizmustól, de tulajdonképpen azóta sem talált magának más eszmei alapot, az ökopolitika annál inkább. A zöldek politikai filozófiája (decentralizáció, lokalizáció, részvételi demokrácia, a közösségek önrendelkezése) legalább olyan jól levezethető kommunitárius konzervatív premisszákból, mint a hagyományos baloldali értékekből. Nem olyan nagy a különbség egy közösségelvű anarchista – például Murray Bookchin –, és egy közösségelvű, a spontaneitás és a közszabadság elvének elkötelezett konzervatív gondolkodó között, mint amilyen Alasdair MacIntyre, vagy akár Roger Scruton, akik maguk is közel álltak a zöldek által hangoztatott nézetekhez. Azt mondhatnánk, hogy az ökológiai politika ott kezdődik, ahol a hagyományos baloldal és a hagyományos jobboldal fogalmai értelműket veszítik.

Túl a konzervativizmuson és a baloldalon mit lehet mondani a kapitalizmusról? A könyv egyik fejezete szerint Ön nem »antikapitalista« – így, idézőjelesen.

Igen, rögtön hozzáteszem, hogy a kapitalizmus lelkes híve sem vagyok. Marxista előítélet szerintem, hogy a társadalmi változásokat a gazdasági alrendszer felől kell magyarázni. A neokonzervatív, a neoliberális és a marxista szerzők egyaránt hajlamosak elvonatkoztatni attól, hogy a tőkés piacgazdaság alapvetően egy meghatározott társadalmi kontextusban működött az elmúlt 200 évben, amit polgári társadalomnak, polgári demokráciának nevezünk. A modern polgári társadalom elemei kölcsönösen feltételezik egymást: a közösségek, az állam és a piaci verseny. A kapitalizmus soha nem önmagában működött. A piacgazdaság biztosította az egyén függetlenségét az államtól és a hagyományos kényszerközösségektől, s tette lehetővé önkéntes társulások, új típusú közösségek kialakulását, amelyek képesek voltak úgy a piac, mint az államhatalom ellenőrzésére és befolyásolására. Ennek a háromnak az egyensúlya, a közöttük zajló szüntelen küzdelem – versengés a piacon, konszenzus a közösségben, racionális szabályozás az államapparátusban – gondoskodott a modern polgári társadalom, ha úgy tetszik, a klasszikus jogállam rendjéről.

Ez a rend soha nem volt békés, sérülékeny, rendszeresen megboruló egyensúly jellemezte, és leginkább az veszélyeztette, hogy a piacon felhalmozódó hatalmas tőke tulajdonosai politikai túlhatalomra tettek szert. Nem csak a hatalom eszközeit de a közvéleményt, a közízlést, a közgondolkodást is tudták korrumpálni, befolyásolni, manipulálni, olykor zsarolni. Ez volna a kapitalizmus: egy szüntelen tendencia arra, hogy a piaci erők túlsúlyba jussanak. Nem lehetünk kritikátlanok a kapitalizmussal szemben, azt viszont látni kell, hogy az elmúlt fél évszázadban rohamosan kibontakozó ökológiai katasztrófa nem a klasszikus kapitalizmus műve, mert annak környezet- és kultúraromboló tendenciáit visszafogta beágyazottsága a polgári társadalom intézményes rendjébe. A technikai beavatkozás a természet rendjébe, a helyi kultúrák életébe akkor vált igazán brutálissá, amikor előbb a totalitárius diktatúrák, utóbb a multinacionális pénzügyi hálózatok lerázták magukról a társadalmi kontroll valamennyi formáját.

A mostani, úgynevezett szabadkereskedelmi világrend azt jelenti, hogy a cégbirodalmak érdekeinek érvényesítését nemhogy nem korlátozhatja senki és semmi, de ők kezdik rendszabályozni a nemzetállamokat, és a helyi közösségek egyre kiszolgáltatottabbak lesznek. A globalizáció egy olyan új típusú »kapitalizmus«, amit érdemes az előzményeitől megkülönböztetni, még akkor is, ha azokból szervesen következik. Hiszen Marx egyébként problematikus életművének talán legmaradandóbb felismerése, hogy a tőkekoncentráció szükségképpen túllépi az országhatárokat, és ilyen globális szerkezeteket hoz létre, ennek az összes veszélyével együtt.

Térjünk rá a harmadik kérdésre, mellőzve ennek a klasszikus értelmét. Ebben a vészhelyzetben, ami a természetet és a társadalmat súlyosan érinti, mit szabad remélni? A baloldal forradalomban gondolkodik – az ökológiai gondolkodás mit lát megoldásként?

Több mint másfélszáz évvel a Kommunista Kiáltvány után feltehetnénk a kérdést a baloldalnak, hogy tulajdonképpen mit akarnak. Mert azok a forradalmi kísérletek, amelyek a világ legkülönbözőbb tájain – Budapesten, Venezuelában, Párizsban, Szentpéterváron és Pekingben – végbementek, minden különbözőségük mellett két közös vonással rendelkeztek: az egyik a véres terror, a másik, hogy nem oldottak meg semmit. Lényegében megőrizték vagy súlyosbították az elnyomást, a társadalmi igazságtalanságot, a nyomorúságot. Ezért nem szeretném még egyszer valami világmegváltó forradalmi élcsapatra bízni az igazságtételhez nélkülözhetetlen állami erőszak eszközrendszerét. Már Bibó István észrevette, hogy éppen ott csúszott el a szocializmus megvalósításának minden kísérlete – Az európai társadalomfejlődés értelmében ír erről –, hogy túl sok figyelmet fordított a hatalom megszerzésének a módjára, azaz a forradalomra, és ehhez képest háttérbe szorult az új társadalmi modell kidolgozásának kérdése, amiről fogalmuk se volt. Nem teremtették meg a szolidaritás feltételeit: pedig az emberek nem akármilyen feltételek között képesek arra, hogy egymással szolidaritást vállaljanak. Enélkül pedig semmi sem működik. Szerintem ezzel kellene foglalkozni.”