Hiába javul évről évre a technika, a minőség, vagy figyelnek egyre jobban a pálya előírásszerű felépítésére, hosszú távon az ízületeket jobban igénybe veszi. Kíváncsi leszek a mai fiatalok, akik lényegében csak műfüves pályákon nőnek fel, a felnőtt futballba érve mennyire lesznek sérülékenyek.
Miért kellett Tápiószentmártonból Tápiószecsőig menni a futballért?
Mert Offela Zoltán, aki a környékbeli településekről, így a mi iskolánkból is összegyűjtötte a mozgékonyabb srácokat, ott, a Tápiószecső FC-ben verbuvált belőlük csapatot. Hálás vagyok neki, mert faluról elég nehéz kitörni. Ha senki sem látja, hogy ügyes vagy, akkor mit érsz vele? Offela agilitásának, szervezőkészségének köszönhetjük jó páran, hogy később feljebb tudtunk lépni. Ha mindez nincs, ma lehet, nem ülök itt, és nem beszélgetünk labdarúgásról.
Szülei hozták, vitték a két település között?
Anyu könyvelőként, apu, aki 13 éve már nincs köztünk, villanyszerelőként dolgozott. A futballkarrieremhez vezető út legfontosabb és elengedhetetlen döntése részükről, hogy tízévesen elengedtek a tápiószecsői suliba. Ötödiktől egyedül közlekedtem. Bár nincs nagy távolság a két település között, kocsival alig húsz perc, de mivel mindketten dolgoztak, nem tudtak reggel iskolába vinni, este megvárni az edzés végét, majd haza autóztatni. Ezért megbeszéltük, vállalom, hogy háromszögben előbb busszal előbb Nagykátára, majd onnan vonattal Szecsőre megyek minden nap, majd este haza ugyanezen az útvonalon. Mivel az út bő egy óra, ezért minden reggel hatkor keltem.”