1789 és 1793

„Robespierre és társai bukásához vezető ismert utat már nem meséljük el: sokan az összeesküvők közül (az ultraforradalmárok maradványai, a Robespierre baloldali ellenzéke a két Bizottságban) azt hitték, mindez csupán egy palotaforradalom lesz – Thermidor lett, az ellenforradalom diadala. A sans-culotte-okat az aranyifjúság és a muscadinek hirtelen bátorrá váló bandái űzték Párizs utcáin, fehérterror tombolt vidéken, a nép éhezett, az emberek nem születtek többé egyenlőnek, a közügyek újra a gazdagok privilégiumai lettek: a nép elhallgatott egy fél évszázadra.

A sans-culotte mozgalmat és a Hegypártot a forradalom utolsó szakaszában már csak egy dolog kötötte össze: a vérpad. Egymás után léptek fel oda, mert mindennel együtt ugyanannak az ügynek voltak a képviselői. Robespierre, Saint-Just, Couthon, Billaud-Varenne, Collot d’Herbois, a Konvent vidéki hegypárti képviselői, a helyi jakobinusok, igazi patrióták, nagy emberek voltak, a nép őszinte barátai. És egyúttal persze a nép közvetlen hatalomgyakorlásának meghiúsítói: az erényes nép a szemükben helyettesítődött a nevében és érdekében hatalmat gyakorlókkal, egy diktatúrával, amely (alighanem őszintén) nem látta magát diktatúrának.

A minket ma is kormányzó ilyen vagy olyan színű thermidoriak gyalázatként emlegetik ezt a nagy korszakot, a nagy francia forradalom népi éveit. Mi azonban őrizzük meg jó emlékezetünkben a korszakot, ahol a legkomolyabban gondolták, hogy »a nincstelenek a föld hatalmasai, akiknek joguk van úrként szólni minden kormányzathoz«, hogy »a szabadság csak fantom, az egyenlőség csak fantom, a Köztársaság csak fantom, ha nélkülözés a hatalmasok karmában tartja az embereket« – és hogy »a társadalom célja a közös boldogság.«