Szükség van azok hangjára, akik támogatják a nők egyenrangúságát.
„A 19. század végén és a 20. század elején sikerült a nőknek kiharcolniuk néhány alapvető jogot, mint például a választójog. Nem volt könnyű, és egyszerű sem. Valóban harcoltak érte, tüntettek, börtönbe zárták őket, de sikerült.
A hatvanas években indult egy újabb mozgalom, mivel kiderült, hogy a kiharcolt jogok elismertetése nem is olyan egyszerű. Ahhoz, hogy a nők egyenrangú félként jelenhessenek meg az oktatásban, a munkapiacon, a törvény előtt, további tettekre volt szükség.
A kilencvenes években felnövő nők generációja azt hitte, már minden lehetősége megvan ahhoz, hogy a férfiakkal egyenrangú partnerként élje az életét. Ezért nem is nagyon foglalkoztak azzal, hogy milyen a nők helyzete, úgy érezték, nincs szükségük a feminizmusra. Amikor azonban fiatal felnőttként azzal találkoztak, hogy férfi kollégáikat előnyben részesítik a munkahelyen, hogy milyen nehéz visszatérniük a munkapiacra a gyermekvállalás után, és hogy mennyire nem értékeli a társadalom a háztartásban elvégzett munkájukat sem, saját bőrükön tapasztalták meg az egyenlőtlenségeket és a diszkriminációt.
»Hát én ezzel sosem találkoztam! Szerintem ez túlzás! Nem így kéne viselkedniük!« – hallom sok férfi és sajnos sok nő reakcióját is az előbbiekre. Válaszként csak ennyit: Ha valaki nem találkozott a diszkriminációval, az nem jelenti azt, hogy nem létezik. Ha azt gondolja, túlzás, olvasson szakirodalmat, és beszélgessen szakértőkkel, akik a témával foglalkoznak. A nők viselkedésének kritizálása kimeríti az áldozathibáztatás tényét. Senkit sem lehet hibáztatni azért, amit nem ő követett el, sem azért, mert bántalmazzák, vagy mert hátrányos helyzetben él. A hátrányos helyzetért az a társadalom a felelős, amely kialakította, és nem hajlandó felszámolni. De ki ez a társadalom? A szlovák kormány (ahogy a magyar és a lengyel) a járvány ideje alatt sem feledkezett meg arról, hogy az egyik fő célja a nők teste és élete feletti uralom növelése. Miközben a nők mindenhol helytálltak: ott voltak azokon a munkahelyeken, ahol a legtöbbet kellett tenniük azért, hogy az élet tovább folytatódhasson, akik elvégezték a házimunkát, tanultak a gyerekkel, online órákat tartottak, a kormány azon dolgozott, hogy szűkítse a jogaikat. Amikor az ápolónőket a hatalmasok az egekig dicsérik, az olyan, mint az egy szál virág a nők napján. Akit piedesztálra emelnek, azt eltávolítják a valóságtól, ideálként tisztelik, akivel nem kell tovább foglalkozni. A valódi nőket azonban támogatni kell, jogokkal, törvényekkel, azoknak a gyakorlatba való bevezetésével, ellenőrzésével.”
A Lengyelországban bevált forgatókönyv mentén ültetnének miniszterelnököt a magyarok nyakába. Ráadásul a kiszemelt politikust az elemzők szerint finoman szólva is „sakkban tudják tartani”.
Még a végén árnyalódna a „mindenki azt mérte, hogy” közhangulat.
1969-ben megkérdezték egy Vietnámban szolgáló amerikai katonától, hogy mit üzen az ötven évvel később élő amerikaiaknak.
Hogy kik? Hát a Z-generáció. Azok, akik eltörölnék a múltunkat, a hagyományainkat, a történelmünket, az irodalmunkat, eltörölnének mindent.
Az sem derült ki, hogy a visszaküldöttek között mennyi az „anyázás”? Vagy mennyi a pornograf rajzokkal díszített?
Abban is biztosak lehetünk, hogy ez még nem az utolsó fejezet. És én már azt nagyon várom, hogy megjelenjen a film végén a felirat: VÉGE.
A fitneszguru nem ért egyet a Tisza által tervezett SZJA-emeléssel.
Andrij Jermaknak a háttérben még mindig meghatározó szerepe van Zelenszkij belső köreibe.
Természetesen az Origo, a Pesti Srácok és a Mandiner is terítékre került.
