Te is csak akkor tudsz szeretni egy állatot, ha emberként tekintesz rá?

„Egyszer, még gyerekkoromban elmentünk édesapámmal egy öreg juhászhoz. Volt neki egy kis fekete pulikutyája. Ha az öreg csak ránézett a kutyára, az felugrott és tette, amire a gazdája kérte… szavak nélkül. A legelőn egymás mellett feküdtek, ugyanakkor és ugyanazt ették. Azért a kutyáért a gazdája ölre ment volna. Mikor meglátogattuk édesapámmal, megkérdeztem, hogy meg szabad-e simogatni. Erre az öreg csak annyit felelt halkan: »Nem tudom… még sohasem próbáltam.«

Sokszor érzem, hogy furcsa világot élünk ma. Amelyik állatot szeretjük, azért rajongunk, szinte emberként kényeztetjük, majdhogynem óvjuk az állati léttől, mert ő »jobbat« érdemel. A mai hobbiállat-tartók nagy többsége már-már nem is állatként tekint kedvencére, és furcsállja, kegyetlennek találja, ha valaki akképpen viszonyul jószágaihoz. Például a hozzánk, a majorba érkezők nagy többsége (gyerekek és szülök egyaránt) szeretne mindent megsimogatni, gyömöszölni, húzni, vonni, mindent egyszerre, mindent azonnal, mert ŐK szeretik az állatokat.

Azt pedig végképp különös kegyetlenségnek tartják, ha elmondjuk, hogy valamely állat hamarosan levágásra kell, hogy kerüljön. Biztosra veszem, hogy most is többeknek dobban egyet a szíve. Ahogyan az öreg juhásznak, úgy a gazdálkodó embernek is az életét jelentik az állatok. Nem csak az élet részei ők, hanem az élet maga. Nem a húsáért tartják, hanem mert szeretik őket. Talán nem gyakran fogják ölbe, nem mindig simogatják, de minden napjukban jelen vannak. Viszont nem adnak rá ruhát, nem hordják táskában, nem tolják babakocsiban, mert szeretik és tudják, hogy ez nem jó az állatoknak. De hajnalban kelnek, hogy napkeltére jóllakhassanak a jószágok, s etetés közben némán, szinte észrevétlenül figyelik, ahogyan kedvenceik esznek… és képesek hosszú-hosszú perceket, órákat tölteni mellettük, akár éjjel is, ha a szükség úgy hozza. Ha egy állat megszokta gazdája törődését, képes jelezni, hogy boldog, vagy ha elégedetlen… és a gazda érti ezt. Olyan harmóniában, olyan szoros kapcsolatban élnek, amely mindkettejük életét beragyogja, és ami csak az övék, az ő titkos bizalmi kapcsolatuk. A gazda büszke állataira, azok szépségére, ami pedig épp úgy tündököl vagy tűnik el, ahogy a boldog ember szépsége ragyog, míg a szomorúé elhalványodik.”